---

Vitaindító gondolataim szeretném először is megosztani...

Nem lepődöm meg azon, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy mi az ami absztrakt, és mi az ami nem.
Nehéz ez a hétköznapi embernek is, a festőknek, meg az ezzel foglalkozó tudósnak is.
A hétköznapi ember azt mondja: "na ezen a képen nem látok semmi kivehetőt" ez absztrakt. Vagy "nini, ott az mintha egy olyan cicaforma lenne, de kék, meg 6 lába van" ez absztrakt. A festők, és képek elemzésével foglakozók közt meg kialakult egyféle jórészt a kép formai elemeiből kiinduló tapasztalati nézőpont, ami szerint absztraktnak hívnak egy képet, vagy nem.
Nézzük a tudósokat ...
Campbell például ekképpen határozza meg az absztraktságot: Egy dolog akkor absztrakt, ha egy absztrakciós aktus által kerül az elmébe (an item is abstract if it is got before the mind by an act of abstraction), vagyis azáltal, hogy a prezentált dolog egy részére, de nem teljes egészére összpontosítjuk a figyelmünket... Simons ezzel szemben absztrakt tárgyakon olyan entitásokat ért, amelyek nem rendelkeznek térbeli és időbeli tulajdonságokkal, és konkrét entitásokon pedig olyanokat, amelyek rendelkeznek ilyenekkel...

Jómagam matematikusként semmi mással nem foglalkozom csak az absztrakttal. Bármi a matematikán belül, a számok, az összeadás, az egyenes, a pont, a háromszög... ezekkel végzett műveletek és megállapítások: mind mind absztrakt fogalmak, és dolgok. A matematikán belül tehát nincs "ellentéte" az absztraktnak.

A festészeten belül mi az ellentéte az absztraktnak? Nagyon gyakran azt hallom, hogy a realista ábrázolás.
Valójában szerintem nem: hanem a "konkrét-festmény". (Picivel lentebb ki is derül mit értek ezalatt)

...További problémákat jelent a téma, és a felhasznált képi eszközök.

Legyen a festmény témája maga absztrakt, pl. "szerelem". A realista festő egy jól kivehető összebújt fiatal párt fest, az absztrakt festő meg meg mondjuk két egymásba kapcsolódó kört. Tehát a realista festő is képes absztrakt témát kifejezni a maga eszközeivel.
Nézzük fordítva: a kép témája konkrét, pl. egy ceruza, az absztrakt festőt azonban, hogy mélyebben el tudja beszélni ezt a konkrét dolgot, szétbontja, izgalmas metszeteit, soha nem látott összefüggései mutatja meg, olyan világba kalauzol, ahol feltárulnak a dolog ismeretlen relációi, kapcsolatai más dolgokkal.
Azt gondoljuk, hogy értjük a ceruzát. Az absztrakt festő viszont olyan útra lép, ahol az, amit a hétköznapi szemlélő értésnek gondol, csupán a felszín, sőt, inkább egy ajtó, ami elválaszt a valódi értéstől. Vannak akik pusztán belső (strukturális) felfedezést tesznek, ami nem egyenlő a kémikus vagy a fizikus útjával, aki a ceruza helyére újabb konkrétak halmazát teszi és molekulákat vagy atomokat vizsgál) de vannak aki sokkal messzebb mennek... a ceruza egy levéllel találkozik egyszerre, s ezen keresztül a szerelemmel... A festő már nem a ceruzát fedezi fel hanem magát a világot. A valóságot, a realitást.


Az absztrakt festészet legjobb definíciója számomra innen jön: "felfedezés".
Az absztrakt festő felfedez. Felfedezéseit, felfedező útját jeleníti meg a festményben.
Az absztrakt festő ellentéte nem a realista festő, hanem a "konkrét-festő", az aki nem fedez fel semmit, hanem lemásol.
Lemásolhat egy fotót, lemásolhatja a kerti lugast, lemásolhatja az álmában látott dolgokat, lemásolhatja impresszióit, lemásolhatja belső lelki történéseit...
Ez mind ugyanaz, abban hasonlít mindegyik, hogy nem történik felfedezés, felfedezési aktus, attitűd, hiányzik az egész folyamatból.

És fordítva: ha történik, akkor én máris absztrakt festményről beszélek. Számomra létezik tehát absztrakt realizmus, absztrakt szürrealizmus, absztrakt impresszionizmus, sőt absztrakt hiperrealizmus is.

Hasonlóan nehéz kérdés az, hogy mit tesz, tegyen a néző.
A "konkrét-festmény", a másolat, a festő felfedezés mentes munkája a nézőt épp úgy megérintheti mint a világ bármilyen más dolga. Tovább másolhatja, (pl. bemásolja emlékezetébe) , vagy érzelmei támadhatnak, vagy elindulhat éppen saját felfedező útján.

Az absztrakt festmény (már ha valaki nem fordul el tőle az elején) azonnal felfedezésre készteti, hívja a nézőt. Hívja annak az útnak a bejárására amit a festő már bejárt például.
Minden néző érzi, hogy erre az útra rálépni nehéz. Nehéz felfedezővé válni. Aki megteszi, és kitartó, az viszont ugyan abban a csodában részesül amiben a festő is részesült. Sőt. Ha bejárta a a festmény kötelező útját, a szeme, lelke, értelme megtanulja ezt a munkát, tovább indulhat, belül önmagában tovább "festheti" a képet.

---

No, azt hiszem ez egy kimeríthetetlen téma.
Feltennék néhány képet, hogy könnyebb legyen példálózni, de csak az én könyvtáramból tudom és lehet, hogy ehhez Attila segítsége kell.
Nordwick fejtegetései nagyon jók.

---

Rothko például ez mondja. HM?

„Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész… Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat. A tragédia, az extázis, a végzet, satöbbi. A tény, hogy olyan sok ember kiborul és sírva fakad, amikor szembesülnek a képeimmel, azt bizonyítja, képes vagyok kommunikálni feléjük ezeket az alapvető emberi emóciókat… Az emberek, akik sírnak a képeim előtt, ugyanazt a vallásos élményt tapasztalják meg, amit én magam is a kép festésekor.”

---

I. Tabló

---

II.tabló

---

III. tabló

---

IV. tabló

---

Először a ti véleményeteket szeretném meghallgatni, mit gondoltok a képekről, absztrakt tekintetben természetesen.

---

Össze kell még szednem a gondolataimat mert volt egy vitánk Facebookon, bár ott az absztraktról mint egy utálatos valamiről volt szó, aki indította egyszerűen nem szereti az absztraktot, sőt megkérdőjelezi a képzőművészeti mivoltát. Na ott eléggé lemerültem. Töltődöm!
Abból a vitából is érdemes lenne egy jó kis beszélgetést kerekíteni, vagy valahogy összekapcsolni ezzel itt.....na majd...

---

Hát, bizony ez a téma fel tudja kavarni az állóvizet!!!

---

Köszi Kamilla ezt a tartalmas illusztráció anyagot, mire ezen végigmegyünk lehet Karácsony lesz :-)

***

Rothko idézet: teljesen egybecseng pici bevezetőmmel. (főleg annak végével)
Rothko amit elmond magáról, s képeiről teljeséggel egy "felfedezőt" mutatnak be. (tehát absztrakt művészt)
Ő ezeknek a dolgoknak, tragédia, extázis, végzet, ahogy fogalmaz: alapvető emberi érzelmek "felfedezője" ...

***

Alighanem azért határolódik el (mérges) mert nem kíván a korában (s mindenféle más korszakokon keresztül ívelő) és ki ki újuló buta (definíciós) vitákba bonyolódni... hogy ezek milyenek voltak, majd keresek rá példát a könyvtáramban...

Ez picit kapcsolódik Atti gondolatához is.

---

Mondjuk szerintem pont az olyan képekre gondolt az illető a Facebook-on, mint Rothko képei. Egyébként nagyon érdekes mert hajlanék arra, hogy Rothko képei csak színes négyzetek a négyzetben, de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg, ami elválasztja a rosszat a jótól, az értéktelent az értékestől? De mi ez a "valami"?

---

Egy festő ismerősöm mesélte, hogy amikor Rothko 3m-es fekete képe előtt állt, egyszerűen beszippantotta, vonzotta, mint egy fekete űr. mert azok a feketék nem csak fekete festék, rendesen meg van dolgozva, élnek.

---

Szerintem, amikor nincs valami konkrét dolog, csak forma és szín, az ember csak abba tud kapaszkodni, amit érez. Nem az agyával lát. Amikor nincs tárgy, ami lekösse, amit elemezzen, amit hasonlítson valami máshoz, emlékképekhez, akkor érzések, rezgések vannak csupán. Ha ezek nem jönnek elő, akkor két dolog lehetséges. Vagy nem vagyunk befogadók, vagy a képnek nincs ereje. Az emberek szeretnek csak nézni, leltározni, érezni, az már macerás, mert egyszerre kell lazítani és koncentrálni is.

---

Ez tetszik! Macerásabb befogadni az absztraktot. Egyébként egyre inkább úgy gondolom, hogy hiába festek realistán, egyre inkább absztraktosodom (szép szó) valamiért. És nem a látványt absztrahálom hanem a mondanivalót, illetve a látvány-mondanivaló viszonyt...ha érthető mit akarok... Lehet én se értem amúgy, de ez ne riasszon el senkit! A lényeg, hogy azt vettem észre, hogy hiába rakok bele a képeimbe nagyon komoly mondanivalót és próbálok megteremteni egy hangulatot, érzést, ezt is kevesen fogadják be, sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi.

---

---

..szerintem az absztrakt a legfogékonyabb irányzat az előítéletekre, azok kialakulására és megnyilvánulására. A tudatos harcol bennünk a tudatalattival minden absztrakt munka láttán. Ezen felül még ott vannak a beidegződött emberi tényezők is: ki festette-van e művészi előélete-megfelelő tudása, stb..
Szerintem AZ absztrakt munkát szinte emberfeletti megítélnünk elfogultság és külső befolyásoltság nélkül. Stílusjegyei gyakran nélkülöznek minden tanult vagy tanítható tudást, szabályt és-vagy technikát valamint nem utolsó sorban azért mert az absztrakt munka CSAK önmagával összehasonlítható többnyire. Elkötelezett absztrakt festők munkáin kialakult stílusjegyek jelzik összetartozásukat, és adnak esélyt a megfigyelőnek a munkák egymással összehasonlítására, rangsorolására. Míg egy vizuálisan értelmezhető munka tradicionális úton értékelhető a megfelelő objektivitással vagy szubjektivitással, addig az absztrakt mélylélektani fogékonyságot feltételez és elfogadása, értése és értékelése sokkal szűkebb körben lehetséges. Egy elhivatott (ezt a szót nem véletlenül használom!)művész esetében jó vagy rossz absztrakt nincs és nem is lehetséges-mint ahogy jó és rossz gondolat,érzés,univerzum sincs-csak kapcsolatteremtési hiány-akár egy kicsengő telefonhívásnál,amit nem vesz fel senki..

---

Atti: igen, amit itt leírtál pontosan ez történt az utolsó előtti képednél az Időtlennél.
Nagyon is érthető amit írsz, és kis bevezetőmben is világossá akartam tenni, hogy hatalmas mennyiségű kép van, ahol a művész tartalmi absztrakciót végzett, ám egyáltalán nem megszokott absztrakt elemeket használt magán a képen. A képed akár tipikus példája lehetne az "absztrakt realizmusnak".
De nem akarok leragadni a kategóriáknál.

Sokkal fontosabb dolog az amit a gondolatod másik felében írsz: "sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi". És ez itt mármost harmadszor hangzott csak itt a téma alatt, és a héten is különböző helyeken szintén legalább háromszor hallottam megfogalmazni ugyanezt, teljesen különböző módon és szituációban.
És ERRE szeretném igazából helyezni a hangsúlyt.
Hogy még hangsúlyosabb legyen meg ismétlem az ide vonatkozó gondolatokat.

"...sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi"

"Rothko képei csak színes négyzetek a négyzetben, de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg. ... De mi ez a "valami"?

"Minden néző érzi, hogy erre az útra rálépni nehéz."

"Az emberek szeretnek csak nézni, leltározni, érezni, az már macerás, mert egyszerre kell lazítani és koncentrálni is."

Az utolsó gondolat utolsó része, az ami mentén folytatom, igazából az egész fórumtémának azt szeretném ha EZ adná meg az alaphangulatát.

***

MERT EGYSZERRE KELL LAZÍTANI ÉS KONCENTRÁLNI

Erre a dologra azt a szót használom hogy "figyelem".
De milyen is magának a figyelemnek a természete?
A következő gondolatok Simone Weiltől származnak, aki hozzám hasonlóan kulcsfontosságúnak érzi ennek a kérdést, és amire a válasz egy és ugyanaz mint amit Atti kérdez: "de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg, ami elválasztja a rosszat a jótól, az értéktelent az értékestől? De mi ez a "valami" ? "

***

"Ha valóban odaadó figyelemmel igyekszünk megoldani egy geometriai problémát, és egy óra múltával is ugyanott tartunk, egy másik, titokzatos dimenzióban mégis percről percre előbbre haladtunk. Anélkül hogy észlelnénk, hogy tudomásul vennénk, a látszatra hiábavaló törekvés percről percre nagyobb világosságot támasztott bennünk. "

"Ez az érem egyik oldala. A másik s tulajdonképpen ez is az igazi figyelem műve, a munkánkkal való őszinte, tárgyilagos és alázatos viszonyunk."


"Legtöbbször a figyelmet holmi izommunkával tévesztik össze. Ha azt mondjuk: »Most pedig ide figyeljetek!«, láthatjuk hogy a gyerekek homlokukat ráncolják, visszafojtják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat. Ha két perc múlva számon kérjük tőlük, mire is figyeltek, szót se tudnak felelni. Egyáltalán semmire se ügyeltek: semmire se figyeltek, csupán izmaikat tornáztatták."

"A testi munkával szemben a "megfeszített akarat"; itt nem sokat számít. Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv és öröm kell hogy kísérője legyen. Értelmünk ereje is egyedül az örömben növekedhet és hozhat gyümölcsöt. A tanulásnak az öröm a levegője és lélegzetvétele."

"Húsz perc odaadó figyelem minden fáradság nélkül többet ér, mint háromórás homlokráncoló, nekikeseredett szorgalom, mely a kötelességteljesítés önelégült érzésével jelenti ki: "most aztán alaposan dolgoztam". "

"De a könnyed, örömteli és odaadó figyelem, ha csak húszperces is, valójában mégis sokkalta nehezebb. Van valami a lelkünkben, ami a valódi figyelemnek sokkalta inkább ellene szegül, mint testünk a fáradságnak. Ez a valami sokkalta közelebb van a rosszhoz, mint maga a testünk. Ezért valahányszor valóban figyelmesek vagyunk, egyúttal valami rosszat is megsemmisítettünk magunkban."

"Odaadással tele figyelem: ez az egyedüli valóságos figyelem. De ebben benne van az is, hogy a valódi figyelem telve várakozással, hogy semmiféle türelmetlenség nincs benne. Fölméri a problémát, de sose akar elébe vágni a megoldásnak. Kívánjuk megoldani a feladatot, minden ízében tudatosítjuk magunkban és várunk. Fülelünk a megoldásra."

***

Tehát ezt értem elengedő figyelemnek, befogadó figyelemnek, mely mind az absztrakt művek létrehozásának, mind befogadásának kulcsa, de kulcsa még sok mindennek, általában a pedig minden igazán fontos emberi tevékenységnek.

És most még egy picit elidőzve itt Pilinszky egy kis prózai írásából tettem ide egy részletet, mert nagyon is idetartozónak gondolom.
A történet "felütése" is érdekes, a fotósról. A középső az "iskolázott figyelemről szól... végül kiderül, hogy az egész kis írás egy Kondor Béla kiállítás kapcsán született.


***

"Mulatságos történettel kezdeném. Esztendőkkel ezelőtt a Belvárosi kávéházban üldögéltem, amikor is egy idős hölgy ment el az ablak előtt.

- Mit gondolsz, ki volt ez? - fordult felém barátom, akivel gyakran játszottunk efféléket.

- A foglalkozása? - kérdeztem.

- Igen, a foglalkozása.

Az asszony eközben a sarokra érkezett, s ott még egyszer föltűnt a túlsó ablakban.

- A foglalkozása? - kezdtem bizonytalan hangon, majd hirtelen a látnok bizonyosságával: - fényképész!

Először barátom ijedt meg, majd én, hogy kitaláltam: az asszony csakugyan fényképész volt. Pedig elvétenem lett volna lehetetlen! Mikor ugyanis az ismeretlen hölgy a kávéház túlsó ablakához ért ő is észrevehette, vagy már előzőleg is észrevette barátomat s most a kellő helyzetet kihasználva, szeme sarkából pillanatfelvételt készített rólunk. Nekem e pillanatfelvételt csak elő kellett hívnom mindenfajta retusálás nélkül.

Sejtik talán már, miről van szó: a művészi figyelem természetéről és sorsáról.

Engem álmaimnak sohase a köznapi értelemre lefordítható jelentése, analízise érdekelt, hanem az álomképek minőségi ereje. Hogy mi is az, ami miatt álmunkban a legelmélyültebb érdeklődéssel szemlélünk egyetlen szál csenevész fácskát is, amikor pedig ébrenlétünkben közönyösen haladunk el akár a legszebb erdő előtt?

Úgy vélem, az álom ereje abban rejlik, hogy az álomban minden egy. Együtt és egyben van: kép, értelem, érzés, vágy és cselekedet, kint és bent, hasonlat és hasonlított. Álmunkban mintha az elveszett paradicsomba járnánk vissza, érintetlen pázsitfoltok és elszenesedett ligetek közé. Ettől olyan szép; ettől olyan lidérces. De mindenképp valami visszahozhatatlan egységet idéz, ami végképp mögöttünk már. Talán ezt az elveszett egységet keressük a művészetben is, próbálva összerakni a részeket harmonikus egésszé? Így az eklektikus hajlandóságúak. Van azonban ennél egy forróbb megoldás;, mely a megosztott valóságot nem összerakni, hanem egybeolvasztani kívánja, hogy ismét együtt és egyben lehessen minden: kép, értelem, vágy és cselekvés, hasonlat és hasonlított, mindaz, amitől az álom pázsitjai és ligetei tépettségükben is oly kifejezőek, szakadozottságukban is oly egyek.

A művészetben ez a forróbbik eljárás egyetlen pillanat ajándéka. A művész minden erőfeszítése ennek az egy pillanatnak a kegyelméért történik, s nélküle minden hiábavaló. Mindegy, hogy mikor következik be, munkája közben, vagy mindjárt az első, vagy akár utolsó pillanatában. Sokszor már meg is történt, amikorra észreveszi. Nem fontos; a fontos az, hogy észrevegye. Akkor már ott is van, realizálódott is művében, véglegesen és megmásíthatatlanul, erőfeszítés nélkül, mint a legfőbb erőfeszítés gyümölcse, s azon túl a legkeserűbb műben is ez az egyetlen édesség az egyedül érvényes.

Az én fényképésznőmet is a pillantásáról ismertem fel. Jó iskolája volt; iskolázott figyelme.

De a művész figyelme ennél sokkalta mélyebb. És figyelménél is mélyebb az a bizonyos pillantása, ama bizonyos pillanatban, melyről az imént esett szó.

Többször is végigjárva a most megnyílt Kondor Béla-kiállítás képeit: lépten-nyomon, képről képre megállapítható a festő egyre mélyebbről érkező tekintete, az a mind beljebbre exponált pillanat, mitől a világ egy másodpercre egy lett, és nemcsak a vásznakon, és nemcsak egy másodpercre.

Az évszámok segítségével nyomon követhetjük e figyelem sorsát. A vonalak egyre kuszábbak, egyre elengedettebbek. De az egész egyre könyörtelenebb pontossággal, egyre irgalmasabb éleslátással, egyre gyengédebb ökonómiával szól hozzánk. S ez az egység többé már nem mögöttünk, hanem velünk van.

Simone Weil még tovább megy, amikor egyenesen figyelmünktől teszi függővé szeretetünket, a kettőt mintegy azonosítva egymással. Előadásában az irgalmas szamaritánus története a figyelem története, csoda, mely a fölismerés villámcsapásaként játszódik le két ember között, akik közül az egyik birtokosa emberi személyiségének, amit a másik tökéletesen elveszített. Kettejük közül az egyik parányi mezítelenség csupán, erőtlenül és vérzőn az árokszélen, névtelenül, anélkül hogy bárki is tudna róla. Azok, akik elmennek mellette, alig veszik észre, s pár perc múlva azt se tudják, mit is láttak szemükkel. De egyvalaki megáll az úton és fölfigyel rá. A cselekedet, mi ezután következik, már csak automatikus folytatása a figyelem e pillanatának. Ez a figyelem: teremtő volt. A cselekvés, ami pedig követi: lemondás. Föltéve, hogy tiszta. Aki végbeviszi, lemond önmagáról, hogy a másikat életre keltse. A felebaráti szeretet, mivel teremtő figyelem a szülője, rokon a zsenialitással.

És ezzel tulajdonképpen eljutottam oda, ahová meg akartam érkezni, s amit már előzőleg Kondor művészetében irgalmas éleslátásnak neveztem. A felületen egyre sokasodó esetlegességek, zavar és tanácstalanság, mind lazább szövetek, foszlékonyabb matériák, kiszolgáltatottabb lények és tárgyak, de mind egy láthatatlan teremtés egyre átfogóbb és egyre lemondóbb gesztusában, aminek nem lehet ellenállni.

Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintetet és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az angyalé ahogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta."

---

Igen Vili, így van.
"Az absztrakt a legfogékonyabb irányzat az előítéletekre, azok kialakulására és megnyilvánulására",
Elfogultságra, ítéletre, osztályozásra, kirekesztésre...
Így van.

És pont erről beszélgetünk itt: ahogy Atti fogalmaz:
"Macerásabb befogadni" . Az valós munka lenne. Az előítélet képzése, az ítélkezés, az osztályozás stb stb... nem valós munka, hanem az erre lusta ember pótcselekvése.

---

És akkor én meg egyúttal, ezzel a gyönyörű Pilinszky gondolatsorral, meg is kezdeném Kamilla tablóképeiről való gondolkodást.

IV. tabló - 2. kép --- Kondor Béla: "Bukott angyal" (1967)



(Picit nagyobb kép, kattintással tovább nagyítható)

PS
Most mondta valaki, hogy Pilinszky ezen írása e festmény előtt kelt, talán 1965-ben, talán annak utórezgéseként, hogy Pilinszky Kondor kiállítását nyitotta meg... ezen tűnődik... picit előtte, vagy picit utána... a folyamatnak (amit leír) EZT az állomását (Tehát a "Bukott angyalt" még ekkor nem láthatta... ám, ennek ellenére "jósolja meg" látja kristály tisztán Kondor képeinek (művészetének) konvergenciáját