---

A kérdést Attila vetette fel - nem tudom a választ, de szerintem is érdemes gondolkodni rajta.
(Atti kérdés után jön egy "valami", ami nem válasz a kérdésre, (a kérdés kérdés marad) csak éppen tegnap előtt találtam, és SZINTE PONT UGYANAZT KÉRDEZI!



(Attila kérdése)
"Felvetődött bennem egy kérdés, egy, a D-arton megosztott absztrakt művész kapcsán, akit úgy tűnik nem kedvel a közönség, pedig én is és Dóri is jónak tartjuk. A kérdés pedig az, hogy miért nem látják meg az emberek bármiben a jót, függetlenül a stílustól? Dóri felhívta a figyelmemet Irén legutóbbi műveire (pl. erre itt), melyek alig lettek látogatva, a hozzászólások hiányáról nem is beszélve, ellenpontként pedig ott vannak mondjuk az én felhőim, mely alatt kialakult egy beszélgetés és sokan jónak tartanak. Igaza van! Tehát a bővített kérdésem az, mitől lesz egy művész elismert és népszerű azon túl, hogy mint Irén esetében is így van, egyértelműen jó művész. Miért nem veszünk észre művészeket és műveket, miért siklunk el felettük, annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan minőségi, értékes?"


***
***
***

"Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?"

---

Van egy lehetséges válaszom, és az durva. Elmondom.
Véleményem szerint a festőt terheli MINDEN felelősség, hogy a képe nem tud eljutni az emberekig.
"Alkamatlan" .A festő alkalmatlan.
Sok minden alkalmatlan .... a kis idézett történet kulcsszava is ez: "Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon... "
Alkalmatlankodás.

Az alkalmatlankodás a festő részéről az, hogy amit festett, azt a fióknak festette, de egészen "abszurd módon" teljesen irreális gondolat vagy nemtommi kapcsán mégis "bedobja" a "köztudatba".

A "bedobás" módja és mikéntje nem érdekli. "Megfestette !" "Tessék!"

***
Most átmegyek gondolatban az idézetbeli Washington DC-re, és munkába menő emberré válok, nemrég bútoltam be, öltöztettem a gyereket, hét cigit és három kávét ittam meg hogy egyáltalán ez a nap VALAHOGY elinduljon.
A fejemben zakatol az elvégzendő irodai munka feladatok tömege, kicsit elnyomom a fejemben egy AC/DC-vel, erre jön ez MARHA és Bachot nyom, imádom Bachot, de nemost, könyörgöm. Majd mikor májusban megyünk két hétre a wellneshétvégére... vagy este
De ne MOST...

-Kisfiam nebambuljálmár, szeddmár a lábad, mert elkésünk.

---

Lehet, hogy egyszerűen csak az absztrakt művészet, olyan mint a pacal? A rántott húst szinte mindenki szereti (a vegákat most ne számoljuk bele), a pacalt viszont nagyon sok ember nem. Pedig mindkettő lehet finom vagy nem finom.

---

Szerintem (Borg), mindezek nem az "absztrakt - nem absztrakt" kérdés. Általánosabb. Jóval.

---

Így van, bármi lehet az, egy papucs orrán pamut bojt is! Viccet félretéve pont ezt írtam Dórinak, hogy akármilyen használati tárgy esetén is fennállnak ezek a problémák.

---

Szerintem nem kell túlzottan általánosítani. Vannak dolgok amiket többen szeretnek és vannak, amiket csak kevesen. A pacal vagy az absztrakt művészet kevesebb embert vonz, és ez nincs ok-okozati összefüggésben a pacal vagy a kép minőségével.
Azt, hogy hány ember megy el a hegedűművész mellett azért, mert nem látja meg a minőséget, vagy azért mert nem szereti a komolyzenét, ezt az arányt sajnos nem tudjuk megállapítani.

---

Tapasztalati úton elég jól meg lehet állapítani az arányt, mikor látom az embereket magam körül, akik nem tudják valamiről megmondani, értékes-e vagy sem. Pont Te vagy rá a legjobb példa, ha valamit elmagyaráznak, rámutatnak az értékeire, akkor előbb-utóbb látni fogod azokat...és ki is lyukadtunk egy másik lehetséges magyarázatra, nem értik az emberek az alkotást. És itt az értés mást jelent, sokkal összetettebb valamit.

---

Vitatkozom...

...szerintem, meg rögtön egy holtvágányra megy az EGÉSZ probléma, azzal, hogy ez egy "szeretem - nem szeretem" "értékes - nem értékes" stb stb stb...
(Ahogy írtam NEM "absztrakt- nem absztrakt" ... de még nem is "szeretem - nem szeretem" ... ... ...)


Az emberek szeretik Bachot, az cikkbeli járókelők is szeretik, az én általam elképzelt "fiktív" anyuka is, aki AC/DC-t nyom reggel az agyában: ő is szereti....

Sőt. Mondok még jobbat. Van egy "Spenót" című alkotás , amit én nagyon szeretek (de ez csak azért LEHETSÉGES mert én nem normális vagyok, és a pl.FAL összes 36000 képével képben vagyok) ( de !!! , és itt jön a lényeg)...
... ezt a képet még nagyon sok ember (15 kb. szereti (imádja ), akiknek megmutattam ... (egy valamilyen beszélgetés egy adott pillanatában...)

Szerintem mielőtt a az egész kérdés "súlypontja" nem világos, nehéz lesz "súlypontot érintő" válaszokat adni rá...

---

Hmm, valami hasonlót akartam írni, nem fogalmaztam meg elég jól...

Lehet, hogy azért nem szereti valaki a komolyzenét vagy az absztraktot, mert nem érti. De lehet az is, hogy érti és tudja, hogy értékes, mégsem szereti. Ezt, ennek az arányát nem tudod megállapítani szerintem az utcán elsétáló, a hegedűzenére nem megálló embereket figyelve.

(... ez Attila hozzászólására válasz)

---

Nordwick, az én spenótomra céloztál? Absztrakt alkotásnak látod? Amúgy realista kép akart lenni

---

Arra ahola a fotón még a három tojás sárgája van, a képen már csak egy. Most ezt én nem tudom, hogy realizmus vagy absztrakció e

---

Igen, tudom Nem értem, hol szúrtam el, én tényleg nem szeretem az absztraktot...

---

Szóval - szeretem azt a képet !

Itt jön be az, hogy egy kép "érje" az embert jókor és jó helyen...
Ahogy az alkotás is intim dolog, a kép nézegetése, szeretése is az.

Ez nincs figyelembe véve. Rengeteg rossz példát tudok mondani, hogy mi tudja elrontani ezt a "befogadásra alkalmas környezetet ... helyzetet"

Például. szeretne valaki egyedül lenni mikor nézeget. Van olyan portál ahol ez azért nem lehetséges, mert "be kell lépni" akkor viszont már mindenki "lesi". Aztán. egy kép olyan képekkel van "együtt" amik kioltják az élményét, "külön helyre kell előtte vinni". (alig elképzelhető, hogy mint a youtobe-on, az embernek legyen egy valódi "kedvencek" "lejátszási listája" vagy különböző "lejátszási listái" ... aztán... a keresés lehetetlensége. Nincsenek keresési szempontok. Aztán ... képzeljük el, hogy a hegedűművészes hasonlatban a "nézettség növelése érdekében" a kísérletet bővítik azzal hogy odaküldenek néhány figurát , akiknek az a dolguk, hogy miközben a művész játszik időnkét kifütyülik, beszólnak hogy "hamis, nem hallod ?" (Nagyobb lenne a nézettsége) A balhé miatt. (A zenét hallgatni vágyók viszont még kevesebben állnának meg)

Stb stb. szóval rengeteg dolog van ami viszont NEM a festő felelőssége, hanem a környezeté, illetve olyan értelemben a művészé, hogy egy várhatóan nem befogadásra alkalmas környezetbe nem viszem a képem. (Pl egy csoportos kiállításon, ahol minden kép akt, nem fogok egy ikont kitenni)

...

---

Jó a Pemzli főoldali elrendezésváltozása... olyan mintha ezzel a témával összefüggésbe lenne.
Apróság, de a hangsúly-eltolódás is kifejező...

---

Tegnap szórakoztam vele picit, majd még alakítom, amúgy is lesz egy kisebb arculatváltás.....majd...majd

---

Tegnap szórakoztam vele picit, majd még alakítom, amúgy is lesz egy kisebb arculatváltás.....majd...majd

---

Ezt a hegedülős kísérletet eléggé felesleges volt elvégezni. Akár borítékolhattuk volna a végeredményt. Az embernek a műélvezetre is rá kell hangolódnia. Egy alkalmatlan időben, és helyen talált műről magunknak kell felismerni, hogy értékes-e vagy sem, ami időbe, és energiába kerül, de még ekkor is, értékmérő kézi készülék nélkül keveseknek megy. Szalay Lajos mesélte egy riportban, hogy amikor New Yorkba került, megélhetési célból az utcán árulta a rajzait darabonként egy dollárért. Senki nem vett tőle, de sokan megkérdezték mennyiért adja, és amikor mondta továbbálltak. Elege lett ebből, és a következő kérdezőnek már azt mondta hogy száz dollár, mire az elővette a pénztárcáját és kifizette. ?

---

Egy nagyon érdekes munkát olvastam a minap, igazából sok épp futó témához is kapcsolódik.
Hogy miért ide illesztem be, talán a következő idézetből kiderül.

"A kortárs képzőművészet egy túlzsúfolt vizuális környezetben kénytelen magára vonni a figyelmet. Egy átlagos európai embert a világból érkező információk tengere árasztja el nap mint nap, többnyire erőteljes vizuális képekkel kísérve. Egy nagyvárosi lakos az utcán haladva szinte minden pillanatban ki van téve a figyelem felkeltését célzó vizuális ingereknek. De ez nemcsak az utcára érvényes. Háztartásunkban is ott vannak a különféle termékek, melyek optikailag igyekeznek bevésődni, ismerőssé válni, így reklámozva önmagukat. A szem eme paradicsomában nincs könnyű dolga a művészetnek. Még a tudatosan szellemi kalandot kereső kiállítás látogató figyelmét sem egyszerű megnyerni. Arról nem is beszélve, hogy mostanra a közönség és mű spontán találkozására szinte egyáltalán nincs lehetőség. A képzőművészet kijelölt helyeken mutatkozik be, ahová célzatosan, az ilyen típusú élmény megszerzésére szánt időben megy el az ember. És ez az idő véges. Az alkotó még remélhet, számítva a csend erejére, a befogadó fogékonyságára, ha külső megjelenésében "halk" műveket mutat be, de szerintem hiúság abban bízni, hogy egy egyszerű kiállítás-látogató órákat tölt el egy egy mű előtt. Ha mégis ezt teszi, kell, legyen valami, ami megszólítja, ami erre ösztökéli. Ahogy mondtam, ez lehet a csend is, a kiáltó csend. Ilyen, a zajongó, robajló környezetben az alig halható szinusz hang megszólító erejére emlékeztető műveket alkotott Hiroshi Sugimoto (1948). Az ő munkáinak hatása a kitartott "egyetlen hangban" van.
Egy zajos kávéházban is aligha figyelünk fel a normál beszédre. A suttogás is legtöbbször észrevétlen marad. De a neon búgását elég hamar észleljük, még akkor is, ha egészen halk. Így Sugimoto fotói is magukhoz vonzzák a nézőt. Képei előtt állva fokozatosan behatolhatunk a mélyebb rétegekbe, elindítja bennünk a megértés folyamatát. Weöres Sándor versei jutnak eszembe a befogadás e fokozatosságáról. Gyerek verseiről azt mondják, olyanok, mint egy emeletes ház. Több szintje van, ahol mindenki számára akad egy elérhető emelet. A gyerekek az első szinten a ritmust és dallamot élvezik, a felnőttek magasabbra jutva már a tartalom egyre több rétegét lebonthatják. Így gondolkodom én a képzőművészetről is. Az első benyomás legyen elragadó, de ne tűzijáték. Szólítsa meg az embert, de ne vesse oda rögtön önmagát. Nem látványos robbanásnak kell lennie, ami után legfeljebb csak a visszhang marad, hanem hívogató kapunak, egy "emeletes ház" bejáratának.
Hatásmechanizmusában ilyennek tartom a fénnyel dolgozó művészet jelentős részét. A kiállítótérben megjelenő fény impulzív erővel hat. Megkerülhetetlenné teszi az alkotást."

Krámli Márta : "A huszadik század fényszobrászata a fénymegismerés történetének tükrében"

http://www.csanal...rtacio.doc



Tartalomjegyzék

1 Bevezetés

2 A fény megismerésének története
2.1 Bevezetés
2.2 A kezdetek
2.3 Antik tudomány
2.4 A középkori felfogástól az összetett fényig
2.4.1 Közbevetés. A tudomány és művészet eszközeinek összehasonlítása
2.5 Descartestól Einsteinig
2.6 A fény kettős természete

3 Fényszobor, fényszobrászat
3.1 Mit értek fényszobrászat alatt?
3.2 A fényművészet története
3.2.1 Bevezetés
3.2.2 Fény a szobrászatban
3.2.3 A fény és a festészet
3.2.4 A zene, a színek és a fény. Fényorgonák
3.3 Fényszobrok és alkotóik
3.3.1 Bevezetés
3.3.2 A fénnyel alkotó művészek kategorizálása.
3.3.3 Az érzékelés határán. A fényhasználati metódusok összehasonlítása az érzékelés különböző aspektusaival
foglalkozó fényinstallációk esetén, különös tekintettel a fény mint eszköz vagy téma kérdéskörére.
3.3.4 A világ új képe
3.3.4.1 A fény, a tér, a mozgás és az idő
3.3.4.2 Tudomány és művészet
3.3.4.3 A városi fény
3.3.4.4 A természet, a szubjektív és objektív környezet, a spirituális élmény

4 Konklúzió
5 Képek
Köszönetnyilvánítások
Irodalomjegyzék
Szakmai önéletrajz

---

jókat írtatok és jókat idéztetek, az alaptéma is helyénvaló...én is hozzáteszem a magam okosságát (?): megkérdezem, mi kell a halászléhez?---hal, paprika, víz, só...és mi kell a jó halászléhez? ugyan ez meg némi hozzáértés--leegyszerűsítve. sokan festünk és sokat. ha az utolsó vacsora egy falusi templom falán lenne, nem lenne túl érdekes. ha Leonardo ma festené meg Hajdúböszörményben és ugyanúgy évekig tartana neki, hát nem válna világszámmá. az emberek buszok és vonatok ablakaiból látják a napi élete, a tv-ből pedig meghallják hogy jó e ez a világ vagy sem. elkurvultunk (bocsánat) az élet minden területén. megvárjuk, mit kell mondani a dolgokról- mi a 'cool', mi a trend, mi a szép és mi a jó. döntésképtelenek lettünk és felelősségvállalás-képtelenek. (..mert mi van, ha...?)
sokak 'lájkolnak' sok mindent. ritkán azért, mert tényleg szeretik. és ez az egész alapkérdés erre vezet vissza--megfűszerezve még az ízleshiánnyal. új dolog amit mondok? nem hiszem. csak mai technikával. mi változtathatná meg ezt? BÁRMI, aminek az lenne a célja hogy ezt megváltoztassa. BÁRKI aki ebbe pénzt és energiát tenne. de nem az a cél hogy széplelkű és értő emberek nevelődjenek. miért nem olvassák és követik az emberek a NATURAHÍREK.HU okosságait? mert butának, befolyásoltnak és korruptnak lenni praktikus. korrupt 'lájkolónak' lenni is praktikus. mert mi van, ha...? HA nem is azt ábrázolja amit én látok? SŐT! MI VAN HA AZT?
tehát mit is vár a kérdést kérdező? a világ oda fajult hogy a legegyszerűbb dolgok is lelki feszültségeket, konfliktusokat váltanak ki a hétköznapi emberből. inkább elfordul...keres valami mást, ami köztudottan 'lájkolható'....