---

---

Elhatároztam, hogy megpróbálok néhány dolgot Simone Weiltől bemutatni. Közel 30 éve élek együtt a gondolataival. A teljes életművet szinte lehetetlen feldolgozni. Az első dolog amivel találkoztam a Vigilia kiadó gondozásában megjelent "Ami személyes és ami szent" könyve volt, mely több szemelvényt adott közre ebből a hatalmas életműből. Jórészt Pilinszky János fordításában, aki franciául azért tanult meg hogy Simone Weilt olvashassa. Később még megjelent két kis gyűjteményes füzet "Jegyzetfüzetek" címen magyarul. Mikor már kicsit tudtam franciául, magam is elkezdtem olvasni, fordítgatni magam számára. Ezeket még sehol nem adtam közre, de most ezeket is át fogom nézni, vagy lektoráltatni, mert ezeket is szeretném közkinccsé tenni.

***

Pilinszky rövid életrajzi bevezetője:
Simone Weil 1909. február 9-én született Párizsban. Apja neves orvos, s a kislány kivételesen védett környezetben nő fel. Ötéves, amikor egy hadifogoly alakjában fölismeri mások szenvedését, s együttérzésből lemond minden édességről.
De a fiatal gyermeklány rövidesen megismeri a személyes szenvedést is, élete végéig tartó heves fejgörcsök formájában. Tizennégy esztendős, amikor mélységes csalódással eszmél rá önmaga szellemi kisebbrendűségére, zseniális matematikus bátyjának árnyékában. Feleletül: elhanyagolja külsejét s fölfedezi, hogy "bárki ember, ha értelme még oly hitvány is, de az igazság egyetlen és lankadatlan vágya hajtja, biztosan elérhet a lángelmék számára fönntartott birodalomba."

Líceumi társai mint komoly, különös kislányra emlékeznek vissza rá. Alakja még inkább kitűnik főiskolai környezetéből. Híres filozófiatanára, Alain szerint soha senki jobban nem értette meg Spinoza gondolatvilágát. Társai -- egy-két kivétellel -- inkább tartózkodnak tőle. A fiatal lány káprázatos szelleme már-már betegesnek tűnik előttük. Ítéleteinek pontossága, fölénye és heve lehetetlenné teszi legtöbbjük számára a vele való eszmecserét. Néhány fiú, a hajdani diáknyelven így vall erről: ,,Ismertem Simone Weilt az egyetemről, ihatatlan volt!''

1931-ben tanár lesz Puy-ben. Ekkor csatlakozik nyíltan az elnyomottakhoz, s a kisváros közönsége nemegyszer döbbenten látja ôt együtt inni és kártyázni a munkásokkal. A rázúduló felháborodást Gustave Thibon elbeszélése szerint Simone Weil földöntúli iróniával fogadja, s egy felügyelőnek, ki felfüggesztésével fenyegetőzött, mosolyogva válaszolta: ,"Tanfelügyelő úr, a felfüggesztést én mindig is pályafutásom természetes megkoronázásának tartottam."
S a megkezdett úton nincs többé megállás. Egyre mélyebben vonzza őt magához az emberi szenvedés, osztozni kíván benne, teljes mélységében kívánja megtapasztalni, mert úgy érzi, csak így lehet mások segítségére. 1934-ben marósnak szegődik a Renault-művekhez. Itteni tapasztalatairól vall La condition ouvriére című 1956-ban megjelent könyvében, amelyet Albert Camus a háború utáni Franciaország "legnagyobb és legnemesebb" művének nevez.

1935-ben, mikor kezdetét veszi a spanyol polgárháború, azonnal jelentkezik szolgálattételre a baloldali erők oldalán. Egy baleset miatt azonban rövidesen vissza kell térnie Franciaországba.
1937-ben Saint-Quentinban tanít, majd 1940-ben szüleivel együtt Marseille-ba menekül a német megszállók elől. Itt ismerkedik meg Perrin atyával (műveinek későbbi szerkesztőjével) és Gustave Thibonnal. Kenyerét egyszerű szőlőművesként keresi, de kezdődő tüdőbaja lassan pokollá változtatja életét.
1942 májusában New Yorkba kíséri szüleit, de maga visszatér Angliába. Szeretné, ha a titkosszolgálat a front mögötti ellenséges területre dobná át, de ilyen feladatra fizikailag tökéletesen alkalmatlannak találják, s jelentkezését elutasítják. Simone Weil ekkor már súlyos beteg. De valahogy nem vesz tudomást erről. Fölös élelmiszerét szétosztja, s maga csak annyit eszik, amennyi akkoriban jutott egy emberre az éhező Franciaországban. Halálos betegen, végképp legyöngülve, amikor kimerülten hazajön napi munkájából - ez az utolsó hírünk róla -, különös feladat várja otthon. Órákon át mesélnie kell (csodálatosan mesélt!) szállásadónője szellemileg visszamaradott kisfiának, így ajándékozva meg ismeretlen és földöntúli boldogsággal a szerencsétlent.

Maga e napokban alig él már. Harmincnégy éves, amikor a tuberkulózis és az általános testi gyengeség végez vele.

Ez röviden Simone Weil látható története. Az igazi, a láthatatlan, emögött húzódik."
(Pilinszky János, 1965)