---

... szomorú vagyok. Van egy oldal - festőművészeti-, ahol a kitalált rendszer miatt (egyértelműen ezért) folyamatosan elvesznek értékek.
Képek.
Gondolatok.
Bele se merek gondolni hogy akár emberek is.


****
Elkezdem (rengeteg van egyébként ... már most ... ez a legfrissebb, illetve ez adta az impulzust ennek a fórumtémának )
****
****

Ladonicki Gábor: "Megjegyzés" (2012.11.28)
"
a minap egy amatőr "poéta" válaszolta ezt nekem:
"igen, valóban egyszerű költemény, azért írok ilyeneket, mert az emberek az egyszerű művészetet szeretik, valójában nagyon bonyolult költeményeim is vannak"

én nagy tisztelője vagyok az egyszerűnek
de Victor Hugo-nak is igazat adok: a lemondás tényleg önzés

a leegyszerűsítés oltárán sokmindent fel lehet áldozni: el lehet hagyni a részleteket, ki lehet hagyni jeleneteket, legelőszöris meg lehet szabadulni a szépségtől, az erkölcsösségtől, a tabuktól, a romantikától vagy a leíró körmondatoktól, meg lehet szabadulni a felsorolásoktól is (mosoly)

én úgy gondolom hogy mindez jó dolog.
ha öncélú, akkor önmagáért
ha valami lényeges kiragadása miatt, valami nagy mondanivaló végett, akkor pláne jó dolog
mert valami újat hoz, valami mást, egyedit, tökéletesebbet alkot.
esszenciális.

minél több mindenről mondunk le, annál inkább közelíthetünk affelé, hogy valami ismeretlenre világítsunk rá.
hogy ez önző? hogy speciális? hogy egysíkú? hogy pusztába kiáltott?
nem érdekel, mert több azáltal, hogy egyedi. [közhely: a kevesebb, néha több, hehe]

de egy részem (és egy jó nagy részem) erősen viszolyog attól, hogy leegyszerűsítsünk valamit csak azért, mert "a közönség hülye, és csak így értheti meg".

az ilyen cél inkább megcsonkítja, mintsem kiegészíti a művészetet. nem többek, de kevesebbek leszünk általa.
az ilyen megközelítés szerint lehet a kép tűéles, agyonrészletezett, mély témájú stb,stb. amellett, hogy lelketlen.
az ilyen versnél lemondtunk a lélekről.

és talán ezért viszolygok. mert félek attól, hogy a művészet lelketlen legyen.

(szeretném most magam szemen köpni néhány korábbi gondolatomért, amiknek sajnos lett is terméke [egyet fel is töltöttem ide,de fennhagyom, mert kíváncsi ember vagyok]; az élet sokszor úgy ad fel egy leckét, hogy nem szól róla; aztán egyszercsak számonkéri)
"

****
Ladonicki Gábor: "H-betű" (2012.12.13)
"
"Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél"
-Kispál és a Borz--WC-n sírni-

"Honnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit akinek a helyébe lennél"
-A fenti szöveg változata-
"

---

Igen ezt olvastam a blog-jában. Tetszett!!!
Egyébként teljesen igazat adok. Még annyit, hogy van amikor kell egyszerűsíteni, de nem az "egyszerűség és érthetőség" kedvéért, hanem mert akkor éppen az a célravezető kifejezési mód. Lásd:"Kép" című képedet.

---

És ez a festészetben nem így van? Olyan képek kerülnek megfestésre amire igény van! Már majdnem hogy úgy ahogyan igény van rá!

---

DE. Így van!
És ez óriási baj.

---

A festők nem festenek "érthetetlen" képeket.
Például egy festő álmodik valamit az éjjel, reggel felébred de nem festik meg, mert az érthetetlen lenne a nézőknek.
neki is mondjuk érthetetlen, vagy később megérti, de akkor se, mert a "nézőnek" érthetetlen.
Tehát nem festi meg.

Ez a baj.
A festő, hivatásán túl előlépett "tamil fordítóvá" (Ladis http://pemzli.hu/...to_id=3059 #8)
(Vagy idézhetném Vesztl Miklóst is ha még itt lenne a gondolata: "magán mitológia" ...)

Miért foglakozik ezzel a festő?
Önszántából?
Ráér?
Vagy miért?
Kényszer viszi rá? (Nem "eladható a képe" ? nem szereti a "megnemértettséget" ? )

Mért foglakozik ezzel "plusszba" az alkotáson túl ... vagy még rosszabb az alkotás KÖZBEN, és ami még-még rosszabb az alkotás előtt, vagyis még az alkotás alapbeállítódottságait, eredeti, tiszta nemes szándékait is felrúgva?

(???)

---

A baj ott kezdődik, hogy az ember szereti, ha van egy zsinór amibe kapaszkodva eljuthat a-ból b-ébe. Igen ám, de a festészet meg tipikusan zsinórmentes terület, illetve a mégis mutatkozó zsinórokról sorra derül ki hogy egymásba ér a végük. Már az sem egyszerű, koronként változó kérdés, hogy mi a festő hivatása. Ma tág tere van az egyéni értelmezésnek, és sok minden motiválhat valakit a festésre. Nem szükséges hogy csapataink harcban álljanak egymással. Jól megférhet egymás mellett, aki egyfajta előadóművészként, a begyakorolt rutinjaival magas színvonalon szolgálja ki a közönség kifinomult, vagy kevésbé érzékeny ízlését, és az is, aki valamiféle alapkutatásként a világ, vagy épp a saját világa megismerésére tör. Meglátásom szerint az egyes közösségekben felmerülő gondok inkább emberi, jellembeli, mint művészeti kérdéskörbe tartozóak.
Gyanítom, a remekművek létrejöttének valódi korlátja, végső soron az egyén korlátozott képességeiben keresendő.

---

Sziasztok!
Tibor, ma nagyon pesszimista hangulatban lehetsz. Nem ismeretlen ez az érzés azt hiszem egyikünk számára sem. Nekem is vannak napjaim, amikor elgondolkodom, hogy biztos jó hivatást választottam? Egyáltalán érdemes ezt nekem folytatni? Úgy tudom, hogy ezen az oldalon "válogatott festőművészek oldala" vegyesen vagyunk olyanok, akik a szó nemes értelmében amatőr alkotók, és vagyunk, akik úgymond tanultuk a szakmát. Noha a szándék és a cél valamennyiünknél azonos, azért ez mégis csak két külön világ. Más egy jól fizető állás mellett "örömfestegetni" és más megélni belőle egy olyan országban, ahol már csak egy nagyon szűk réteg tud áldozni műalkotásokra. Engem két oldalról is "vert a sors", mert a több évtizedes aktív zenélést is azért hagytam abba, mert én a country világában nőttem fel, a zenekar többi tagja pedig -ahogy csökkent az amúgy sem nagy kereslet a country iránt,- hajlandóak lettek volna elmenni, akár lakodalomba is zenélni, csak fizessenek érte. Én akkor kiszálltam.
Festészetből ma (jól) megélni csak nagyon keveseknek adatik meg, bár mindkét oldalról vannak ellenpéldák is. Egy biztos, a festőnek úgy kell a szabadság, mint a víz, vagy a levegő. Ha megkötik a kezét, és megmondják, elvárják, hogy mit, és hogyan fessen - már nem is festő többé, legfeljebb egy jó szakmunkás, aki teljesíti a megbízást a megrendelő kívánságai szerint. Egyszerűsítés? Nálam vannak napok, néha hetek, ritkán talán hónapok is, amikor nem festek semmit. Aztán van, hogy egy nap két kép is születik. Ilyenkor szükségem van az egyszerűsítésre, mert úgy érzem most azonnal ki kell festenem magamból a felgyülemlett dolgokat, ilyenkor képtelen lennék a részletezésre. (Lehet, hogy pontosan nem is erről szól a topic, de most ezeket muszáj volt leírnom).

---

Szia, József! Bár nem engem szólítottál, annyit azért mondanék, hogy talán nem ördögtől való a megrendelő, aki elvárja a mit és hogyant. Sok remekmű meg se született volna nélkülük, és jót tenne a megélhetési problémáknak is ha többen lennének, hogy aztán öröm festhessen a profi is mellette, utána, vagy annak ellenére. Az olyan szakmunkások se ártottak meg a festészet magasztos ügyének, mint például az udvari festő Goya, vagy épp Zichy Mihály. Szép dolog a szabadság, de keretek nélkül legalább annyian elvesznek benne, mint szigorú keretek közt. Valahol az egyensúlyt lenne jó megtalálni.

---

Szia ladis! Nincs ezzel semmi gond, valamikor én is sokat dolgoztam megrendelésre (sajnos ma jóval kevesebb van), csak egész más érzés az a fajta munka, amikor szabadon, korlátok és határidők nélkül alkothatok, és pillanatnyilag egyedül saját érzéseimnek akarok megfelelni. Persze jól mondod, ideális lenne megteremteni az egyensúlyt. Bárcsak lenne rá reális esély!!!

---

elolvastam a fenti párbeszédet...sokszor úgy csinálunk, mintha újkeletű probléma lenne ez az igénytelenség, illetve a pénzért mindenre képes habitus...százados téma...és százados megoldatlan, de mégis beszédre okot adó fejtegetés...semmi hatalmunk és tehetségünk arra, hogy megmondjuk, ki marad fenn...az iparos festő, vagy az önmagát korlátok közé nem engedő magán lélekből festő alkotó...gondolatok, fejtegetések...de válaszmentesen...hogy mi számít kurtizánságnak, és mi számít megélhetési statisztának, azt csak élethelyzetek ismeretében fejthetnénk meg...hogy némileg saját példámat említsem, mellyel csak alátámasztani szeretném, hogy nem pusztán könyvhősök elbeszélései alapján fecsegek: a múlt évben nem panaszkodhattam...adtam el festményeket, de nem annyit, hogy polgári foglalkozást ne kelljen űznöm...Karácsonyra egy barátnőm biztatására "iparos" képeket festettem, mert állítólag az az ehető...felesleges leírnom, de azért a teljesség kedvéért: egy darab nem kelt el belőle...és mi ment el?...amikre azt hittem, hogy öröklik majd gyerekeim, aztán ükunokáim majd azért lesznek rá büszkék, mert már legalább száz éves vásznon látható valami festék...az ízlések kiismerhetetlenek, és nem feltétlen alábecsülendő a vásárlóközönség sem (ezt csak magamnak mondom, mert például egy olyan festményembe lettek szerelmesek, ami közutálatnak örvendett több netes fórumon is, így azt gondoltam, hogy egy lelkemen kívülálló úgysem fogja sosem megérteni képem lényegét...hát nem így lett...ennyit a rögtön ítélkezés bolondságáról)...szóval némileg visszakanyarodva fenti beszélgetésre...szabad-e megalkudni önmagunk ömlengésével, vagy maradjunk meg saját irányunk vonalában?...számomra annyi bizonyos, hogy mihelyt "kiszolgálni" akartam, máris rájöttem, hogy eme paráznaság, megalkuvás nem rám testálódott...ergo: legyünk cizelláltak, érthetetlenek, túlzottan művésziek és megfogalmazhatatlanok...nem mi döntjük el, hogy mi számít értéknek...a történelem és a Gondviselés már úgyis tud mindent előre, így csak haladjunk saját elképzelt utunkon...(ja, és zárójel zárójele: nemrégiben láttam a Milton képét Munkácsynak...az életrajzát is ősszel sikerült végre elolvasnom...hát csalódás volt...a kép kicsi és nem ad akkor lendületet a döbbenetemnek, mint ahogy írtak róla...de ez senkit nem érdekel, hogy számomra mit jelent...a történelem és Gondviselés döntött úgy, hogy csoda alkotásnak veszi)

---

Már akartam írni mindenre, de ma megint találtam valamit
És már megint Ladonicki Gábor

(Ez amúgy eredeti elképzelésem szerint egy nagyon "kötetlen" fórumtéma lenne, mint ahogy már magától is az

***

Reverdy-től a látszatról

"Az emberek jártasabbak az élet dolgaiban, mint a művészetéiben, és ez magyarázza az olyan művek sikerét, amelyek az élet látszatát keltik. Olyan művel lépni a világ elé, amely eme látszat fölé emelkedik, roppant változást követel meg szokásainkban"
-Reverdy
idézve René Berger: A festészet felfedezése I.

***

---

Neves költők és művészek tudnak csak igazán jól ködölni. Reverdy sorait, mint költői munkásságának részét lehetne korképként értelmezni, vagy zászlóra tűzve, kamaszos hévvel nekifeszülve a roppant feladatnak, elrévedni a leendő dicsőségen, ámde a józanész próbáját nemigen állja ki.
Kezdeném azzal, hogy az emberek kizárólag az élet dolgaiban járatosak, hacsak nem holtak. Szembeállítani ezt a művészettel nélkülöz minden alapot, mert mi is van annál emberibb dolog, mint művészettel foglalatoskodni, és mindezt még életünk során szoktuk elkövetni. Ha a kiindulási pont ennyire gyenge lábakon áll, akkor a többi? De menjünk tovább. Már az eddigiek is magyarázatra szorulnak, nem ám hogy megmagyaráznának bármit is. Lehet, hogy csak én nem tudok róla, de olyan képzőművészeti alkotást, amelyik az élet látszatát kelti, még nem láttam. Legfeljebb olyant, ami a valóságos látvány illúzióját igyekszik többé-kevésbé visszaadni. Na most, a látszat fölött mi is van? Szerintem olyasmi, mint ami alatta. Vagy egy látvány, esetleg egy másik látszat, vagy semmi, mert valamiért nem látjuk, mondjuk mert éppen sötét van, vagy kitakarja egy idézet. Ez az idézet a művészetről ugyan semmit nem mond, írójának az értékítéletéről annál többet. Nyilván hierarchiában gondolkodik, és bizonyos fajta művészi megnyilvánulásokat, feljebb valónak ítél, mint mást, nevezetesen a látványelvű festészetnél a közelebbről meg nem nevezettet, sajnos, mert akkor mi is jobban ismernénk a preferenciáit. Bármi is legyen az, ha képzőművészetről van szó, biztos az is látvánnyal operál, mert mi mással? Semmiből nem lesz valami, ezt csak egy valaki tudta eddig, de az ő nevét most hiába a számra nem veszem. A hierarchia művészet esetén eleve badarság, mert a művészet is evolúciós elvek szerint változik, akárcsak a kultúra többi tényezője. Az ilyen írásokkal tele van a művészeti irodalom, és nyilván megvan a maguk értelme, nevezetesen az, hogy olyan piedesztálra emeljenek műveket, művészeket, vagy épp önmagukat, amelyen élvezhetik annak minden előnyét, sok esetben minimális teljesítménnyel,és azért csapda ez, mert aki fölébe akar kerekedni könnyen kívül találhatja magát, bár azért lehet próbálkozni, mert a legjobb csapdák is mondanak olykor csütörtököt.

---

Érdekes ez! Kinek van igaza? Mi dönti el, hogy ennek vagy annak igazat adunk? Én az egészet úgy képzelem el, hogy bent vagyunk egy sötét szobában mind, és tapogatjuk a tárgyakat, próbáljuk kitalálni vajon mi is lehet, odaadjuk egymásnak és megvitatjuk vajon az-e, amit az egyikőnk mondott rá? Akinek a nevét nem mondjuk ki, az tudja pontosan mik ezek a tárgyak, de mi, akik fel nem érhetünk hozzá csak találgatunk, teljes bizonyossággal nem mondhatjuk. Néha persze jönnek emberek, akiknek jobb a tapintása és nagy magabiztossággal megmondják, de bizonyos részleteket nem tudnak beazonosítani vagy csak kimaradnak egyes részek, ami miatt akár teljesen más funkciót is tulajdoníthatnak az egésznek. Így tehát, biztosan állítani, hogy biztos, biztosan butaság és ezt magamnak is írom mert néha elfelejtem! Pl. amit itt leírtam lehet, hogy teljesen máshogy van.

---

A festészet szakrális cselekvés.
A festő varázsló.

A társadalom züllött, ha ezt nem veszi tudomásul.
Ha a társadalom nem tudja kifejezni igényét a varázslatra: akkor is züllött.
Ha a társadalom a festőt és a festészetet saját önpusztító szintjére akarja hozni, azért teszi mert nem is kíván megváltozni.

Az egészséges társadalom fejezze ki igényét a varázslatra.
Becsülje meg a festőt, épp úgy, mint más tagjait akik a felemelkedésén fáradoznak.
Fizesse meg, lehetőleg aránytalanul a festő munkáját.
A festő semmiben sem szenvedhet hiányt, csakis akkor, ha önként mond le a gazdagságról.

Az egészséges társadalomban kritikusnak nincs helye.
A kritikus egy alkotásra alkalmatlan, impontens varázsló, akiben a társadalom züllöttsége ölt testet.
Az egészséges társadalomban a festőt a kritikustól meg kell óvni, a kritikust meg kell büntetni, pellengérre állítani, impotenciáját kifigurázni, okulásul a többi embernek, hogy azokban is a lustaság és a züllés mételye meg ne ragadjon és el ne harapózzék, majd ki kell közösíteni, száműzni.

A festőnek egy dolga van a züllött és az egészséges társadalomban is egyaránt: varázsolni.
Mércéje egy lehet: az abszolút.
Munkája egy lehet: az abszolúthoz emelni akár az egészséges akár a züllött társadalmat.

---

jaj bocs ez nem egy 40-es évekbeli kiáltvány, hanem csak megpróbáltam véleményt alkotni ))

---

Erre gondoltál, Attila?

VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT
John G. Saxe verse
Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.
Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
"Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"
Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
"Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.
A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
"Értem!", kiáltja fennen ő, "Kígyó az elefánt!"
A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
"Csodálatos formája van", lelkendezik, "Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"
Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
"Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."
A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
"Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.
A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.
TANULSÁG
Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

---

Naugye! Nem lehet már újat kitalálni, pedig nem ismertem ezt a verset!

---

A festő arra jár éppen, meglátja az elefántot, megtetszik neki, kb 10 méterre leállítja a festőállványát és lefesti.
A 6 vakot is odafesti ahogy tapogatják, (ez nem biztos) meg még a napocskát is, meg a környező pálmafákat.
Mikor végez, összepakol és elmegy.

---

Kedves ladis!

Lehet, hogy bennem van a hiba, de úgy gondolom, Reverdy sorai kiállják a józan ész próbáját. Nézzük csak, ezt írja: "Az emberek jártasabbak az élet dolgaiban, mint a művészetéiben ... Véleményem szerint ezt nem valamennyi embertársára ért, hanem az emberek nagy többségére. Ebben az estben pedig azt kell mondanom, hogy tökéletesen igaza van. Ellenérvként felhozod, hogy "mi is van annál emberibb dolog, mint művészettel foglalatoskodni, és mindezt még életünk során szoktuk elkövetni". Ez nem vitatom, de - lássuk be -, a teljes népességnek csak elenyésző töredéke "foglalatoskodik" művészettel.
Reverdy így folytatja: " Olyan művel lépni a világ elé, amely eme látszat fölé emelkedik, roppant változást követel meg szokásainkban". Az én olvasatomban "az élet látszatát keltő" művek a látványfestészet darabjai (ahogy azt te is írod). Vagyis: az embert és környezetét a maga vizuális valóságában visszaadó alkotások, amelyek könnyen befogadhatóak. Ezzel szemben azok, amelyek a "látszat fölé emelkednek" elrugaszkodnak a mindennapi látványtól (úgymond a valóságtól) és a maguk sajátos logikája és kifejezésmódja szerint egy új valóságot teremtenek. Ezt az új valóságot (például absztrakt képek esetében) kellene a nézőnek befogadnia, megfejtenie, de erre már nem olyan nagy a hajlandóság, mint a változtatás nélkül lemásolt látvány értelmezésére. Ezért írja Reverdy, hogy az ilyen alkotások elfogadása "roppant változást követel meg szokásainkban".
Nekem ezt juttatják eszembe a költő szavai, ám belátom, másfajta értelmezéseknek is helyük lehet.

---

"Mikor végez összepakol és elmegy." Akkor ez a varázsló úgy tűnik szakrálisan nem sokat tesz a társadalom ezen tagjainak felemelkedéséért. Talán mert annyira felettük áll, annyira hogy nem is látják. (Jó, tudom vakok)