(Vitaindító gondolataim)
A kérdés úgy hangzott el MIKORTÓL fotorealista egy kép.
Szerintem egy kép nem eredményét tekintve fotorealista vagy nem, hanem szándékát tekintve.
Annál inkább az, minél inkább érezni rajta, hogy a festő mindvégig kitartott eredeti szándéka mellett.
Elment az általa használt technika végső határaiig.
De mi ez a szándék?
Én úgy vélem, hogy a festő személyiségének teljes kizárására való törekvés a képből.
Lehetne ezt másképp is, de a fényképezés megjelenése szerintem reális lehetőséget kínál erre.
Maga szándék, ez a szándék, (talán írtam már) abból jön, hogy létezhet egy felfogás (a festőnek a felfogása) mely az "önszerepét" a festési folyamatban úgy értelmezi, hogy a világ szép, anélkül is hogy Ő benne lenne, és ezt a szép világot kell lerajzolni, annak megbolygatása nélkül.
Mint egy indián, aki az erdőben nagyon csendesen próbál lépkedni, puha léptekkel, ha picit elmozdít egy gallyacskát, mielőtt továbbmenne visszahelyezi, mert az "úgy jó van ott", "annak ott kell lenni"
Tehát szerintem belátható, hogy az a festő aki ilyen szándékok mellett kiment a természetbe festeni, és százszor kudarcot vallott, mert a kép hol impresszionista, hol expresszionista lett, de mindenképpen belekeveredett a saját személyisége, mnnyire megörül a fotózás kínálta lehetőségnek.
---
Egy másik szempontot is felvázolnék:
Biofizikait.
Amennyiben el lehet érni hogy a képet néző szeme azt lássa amit szokásosan is lát: onnantól fotorealista egy kép.
Ennek sok komponense van, csak egyet mondok: a felbontóképesség.
A fotomasina felbontóképessége nagyon jó. 2-3 méteres fotorealista festmény 4-5 méterről nézve már ilyenszempontból jó tud lenni.
A pasztell többet tid ennél: amit a fotomasina nem tud (az olajfestmény sem) de a szem igen.
Történetesen azt, hogy a dolgokról századmilliméteres közelségből különböző hullámhosszúságú fénysugarak indulnak ki, ezek nem egyesülve (szuperponálódva) jutnak a szem idegsejtjeihez.
Ilyet a pasztell tud (a kis egymás mellett lévő különböző színű pasztellpigmentek miatt) az olajfestmény meg nem, mert ott már a festő eleve a szuperponált (kikevert dolgot) teszi a vászonra, a fotomasina sem.(sem a digitális sem az analóg)
Számomra tehát a pasztell VALÓDI "fotorealista" kép előállítására sokkal megfelelőbbnek tűnik mint az olajfesték.
---
Ebből az előbbi gondolatból az is kitűnok rögtön, hogy a fotorealista képnek egyáltalán nem fontos fotóból kiindulnia.
Mert a fotó (csak egy szempontot említettem, de van sok) : KEVÉS.
Én egy dolgot mondok most is: egy 3D programot sokkal inkább meg lehet tanítani "valóságos" (a szem szempontjából valóságos) kép előállítására, mint a fényképezőgépet.
Egy renderelés ami a fény útját leköveti (ray trace), akár végtelen felbontású is lehet (már a mai technika ennek nem szab számítástecnikai korlátokat)
Saját magam is kísérletezem nem fotó, hanem 3D program által előállított kép megfestésével.
Tehát ha jól értem egy szürreális világ amely a festő agyából pattant ki, fotórealisztikus megfestése az nem fotórealizmus? Amúgy technikailag mit jelent a fotórealizmus? Ha nézünk egy festményt, azon miknek kell stimmelnie, hogy fotórealista legyen? A fény iránya a kép minden egyes részletén valós legyen, vagy a színek használatától is függ?
De nézzünk példákat. A Giovanna képemre sokan rámondják, hogy fotórealista, szerintem nem az, főleg, hogy eléggé elnagyoltam a részleteket, mondjuk 2 méterről tényleg úgy néz ki mint egy fénykép de közelebbről már egyáltalán nem.
Attila hozzácsatolta az alábbi képet:
"Tehát ha jól értem egy szürreális világ amely a festő agyából pattant ki, fotórealisztikus megfestése az nem fotórealizmus?"
Szerintem nem. Szerintem. Az egy "ügyes szürrelizmus".
Ha már az "agy" valamiképp benne van, az akkor nem az, hiszen pont azt szeretném kizárni. Még akkor is ha ez, mint az "álom" valami talán tőlem picit független dolog. (Tudjuk hogy nem független, az álom nagyonis én vagyok)
Az "én-függetlenségen" érzem a hangsúlyt.
"Ha nézünk egy festményt, azon miknek kell stimmelnie, hogy fotórealista legyen?"
Az én-függetlenségnek :-)
Pl. A témaválasztás. Egy jó foterealisztikus kép nem hordozza a festő "témaválasztási szokásait" Semleges ilyen szempontból.
Pl. Kompozíció.
Nincs "tisztességes kompozíciója".
Pl a kulcstartós képed odáig lett volna "fotorealista", míg nem kezdted beállítani benne pendrájvot.
A fotós is elkezd egy idő után "komponálni", jó beállításokat csinálni... egy jól megkomponált fotó már tökéletesen alkalmatlan hiperrealista kép alapjául.
Giovanna.
Tele van érzelemmel. A Tiéddel.
ENNEK következtében "fotorealista szempontból" (már ahogy én gondolom) 20 olyan okot lehet felsorolni ami miatt nem az.
"Ha nézünk egy festményt, azon miknek kell stimmelnie, hogy fotórealista legyen? A fény iránya a kép minden egyes részletén valós legyen, vagy a színek használatától is függ?"
Ha valami "fotorealista indíttatású" a festő részéről, akkor a festő mindent meg fog tenni hogy a használt technika meg a tudása alapján (azon dolgok amit ő érzékelni képes) "stimmeljen". Ha érzékeli a "fényirányokat" akkor igyekezni fog megjeleníteni, ha ismeri a színeket akkor azzal törődni fog. (Nem gondolom hogy mindenki ismerné a színeket, de attól még lehet fotorealista... Fehér László például szerintem nagyon kicsit ismeri, attól függetlenül amit ismer belőlük azon belül csinálja jól amit akar csinálni)
Én ismerek olyanokat is amik nem. :-)
Igazából nem is baj ha ennél a kompozíciós kérdésnél maradunk, meg a témaválasztásnál.
Egy utcán például egy szerelmespár lenne, és csodálatos pillantást vetnének egy adott pillanatban egymásra, 3 méterrel odább egy opel astra parkolna, egy teljesen semleges színű opel astra, és semmimást nem csinálna ott mint parkolna, és a festőnek sem lenne semmilyen viszonyulása ehhez az opel astrához, meg általában az opel astrákhoz sem (tehát valamely régi barátnőjének nem lett volna ilyene például) de még az autókhoz sem.
Tehát arra járna ez a festő...
Ha ő nem fotorealista festő lenne, azonnal kiszúrná szerelmespárt és megfestené.
A fotorealista festőnek mindegy lenne, hogy a szerelmespárt festi, vagy az opel astrát.
Bármelyiket.
Sőt, az elkészült képen esetleg rajta lenne mindkettő.
Vagy hiányozna az autó fele, vagy a szerelmeseknek a lába.
...
...
Más.
"Antitézist" már mondam (többet is), de mi a "tézis" ?
Mi az ami nem az "én" hangsúlyozása?
Talán az, hogy nem azt festem amit "én" szeretek.
Minden, a "mindenség" a teremtett valóság, annak bármilyen szegmense, részhalmaza egyenértékű.
Mert "teremtés".
Mert "VAN".
A fotorealista, asszem nem alkotni vágyik, nem termteni... hanem vallomást tesz.
...
Nekem nagyon izgalmas kérdés, hogy a festészet egyidős az emberiséggel, és gigantikus korszak telik el ahhoz a pirinyó néhány évszázadhoz képest ahol a festészetben az "énnek" szerepe van. Ez az utolsó néhány pici esztendő.
Ahol lassan azt mondhatjuk hogy a festészet a személyiségfejlesztő tréningek egyik tipusa.
Ellőtte rengeteg minden ennél sokkal lényegesebb volt, pl egy nép tradicióinak megőrzése, vagy szerves részét képezte a vallás gyakorlatának...
Egy picit úgy érzem, hogy egyféle (mégha ez minimális is) elmozdulás a fotorealizmus ezeknek a (számomra természetesnek tűnő) funkcióknak az irányába.
Akkor itt most csupán arról van szó, hogy mi az igazi jelentése a szavaknak. Egyébként a Wikipédia ezt írja: "Európában a konceptuális művészet és az akcióművészet elleni lázadás eredménye a fotórealizmus irányzata. " http://hu.wikiped...3realizmus
Azon gondolkodtam, a barlangfestmények milyen indíttatásból születtek? Elmegyek vadászni és az hatással van rám, le kell rajzolnom vagy festenem. Nem ez a művészet lényege? Tehát már akkor is létezett vagy a Te álláspontod a valós, hogy az "énnek" a szerepe akkor nem volt fontos. Szerintem akkor is!
Szerintem a barlangrajzok semmiképpen sem "élménybeszámolók".
A kis közösség azt gondolja, hogy a vad elejtésének ábrázolása szoros összefüggésben van azzal, hogy másnap, mikor vadászni mennek azt a vadat el is ejtik.
***
A wikipédia kapcsán meg az jut eszembe, hogy nem kellene kihagyni a fotorealizmuusal kapcsolatban még egy
igen érdekes szempontot:
A fotorealista kép drága.
Sok mindenféle irányzat van a mi hol drága hol olcsó, hol függ ez attól hogy ki festette, hol nem, melyik országban akarják eladni...
Ez azért van, (és ezért nem lehet szerintem kihagyni ezt a dolgot) , mert LÁTHATÓ munka van benne.
Sokmindenben van munka, a fotoreál képben meg ez még látható is.
A vásárló számára pedig ez igen fontos.
Mihelyst megjelentek a fotorealista alkotások, természetesen erre az alapvetésre a keresekedők is fölfigyeltek, és megkezdték a már jól szokásos működésüket.
Ami az "közgondolkodás áttematizálásával" kezdődik.
Az irányzat definiálása, besorolása stb.
Példa a fotorealista "nem-(szabályos)-kompozíóra" (és a nemszines fotarealista képre is egyben)
Ha már Fehér Lászlóról volt szó:
"Aluljáró 2" Baloldalt félbevágott ember.
nordwick hozzácsatolta az alábbi képet:
És mi van akkor, ha van egy elképzelésem, hogy mit szeretnék festeni, rajzolni mind tartalmi és képi elemekkel együtt és ehhez készitek foto(ka)t és azt "màsolom" le?
Nekem szinte az össze festményem így készült. Elkészítettem a fotót aztán arról festettem.
Nordwicknek erről a Fehér képről meg annyit, hogy azért ügyesen van az vágva.
A létező legjobb gondolat. Ideálisabbat el se tudnék képzelni.
Az van.
...
...
Csak egy példa.
Munkácsy.
A Trilógiát pl először elképzelte, aztán fotóst bérelt, és kosztümösöket, "színészeket", beöltöztette őket, beállította az általa elképzelt pózban és lefotóztatta.
De nem csak a trilógia, a "Siralomház"... vagy melyiket mondjam... ugyan IGY készültek.
Pedig abban az időben...
Itt azon van a hangsúly hogy "előtte elképzelte"
És ezt a JÓ módszert kitalálta, és még kivitelezni is tudta.
Az egész együtt.
Egyébként tán írtam is, Fehér László MOST tudatosan fényképez a képei ALÁ.
tudja előre hogy milyen az a JÓ fotó amiből majd, az ú menete szerint majd JŐ festmény lesz.
Elképzelése lehet csak, legalább is nálam úgy megy, elképzelésem van aztán ha aktot akarok megfesteni elrendezem a tárgyakat, az AKTuális barátnőt odaültetem és lefotózom vagy 50szer. Abból lesz 1-2 képanyagra való. Egy csomószor csalódom az elkészült fotóban, szóval nem ennyire egyszerű. Vannak egy fotónál is alapszabályok, ha tájat fényképezek ott is meg testeknél. Előbb itt a Fehér képnél az egyik alapszabály az ízületnél nem vágunk nem dől meg, tehát megfelelő. Az, hogy furcsa még nem szabálytalan.
És mi van akkor, ha a màr meglévö fotoimat nézegetve ràbökök egyre és "Juuuj ez de jo lenne egy (ilyen és ilyen) modon, formàban megfestve!" ?
És ha làtsz egy ismeretlen alkototol egy képet honnan tudod, hogy a referenciàja egy fotostol szàrmazik, akitöl utolag engedélyt kért, hogy megfesthesse, mert nagyon megfogta az a kép és épp illik a pillanatnyi érzéseihez?
Az elkészülendő festmény ALÁ fotózásnak is megvan az ő tudománya, valami iylen sorrendeben: tudok festeni, tudok fotózni, "+" tudom ezt a dolgot... "festmény alapjául fotózni"
"És mi van akkor, ha a màr meglévö fotoimat nézegetve ràbökök egyre és "Juuuj ez de jo lenne egy (ilyen és ilyen) modon, formàban megfestve!" ?
És ha làtsz egy ismeretlen alkototol egy képet honnan tudod, hogy a referenciàja egy fotostol szàrmazik, akitöl utolag engedélyt kért, hogy megfesthesse, mert nagyon megfogta az a kép és épp illik a pillanatnyi érzéseihez?"
....
Szerintem semmi.
Még jobb változat.
A lehető legjobb.
Munkácsyénál is jobb.
Nem hogy SZABAD: ÍGY KELL.
Már aki ilyet tud is.
Érez aztán fest
Bonyolult, összetett folyamat, kitalálni, lefotózni, megfesteni. Sokan ezért "lopkodnak" a netről. A Frari előtt című képem egy ismerősöm fotójáról készült aki mutogatta a 20 évvel ezelőttieket és hirtelen felkiáltottam, ezt meg fogom festeni és láttam magam előtt megfestve.
Ott fentebb az hangzott el, hogy ami a festő agyából pattan ki és az van megfestve "nagyon" pontosan, az nem hiperrealizmus.
Ha viszont elképzelek valamit, ami az agyamból pattan ki és ahhoz fotózok, akkor mi van?
Jajj már, nordwick szőrözik csak itt ezen, mit lehet mit nem. Mindeki úgy fotórealizál ahogy kedve tartja, majd esetleg nordwick más kategóriába sorolja de az meg kit érdekel?!
Kamilla:
Munkácsy nem volt hiperralista, tehát ez most ez az egész, csak a priandi által kérdezettekre vonatkoz. Változatlanul fenntartom hogy pl a....
na jó példát akarok,
a siralomház akkor lett volna hiperrealista, ha pédkául munkácsi kitalálja, megrendeli a fotóst, beöltöztet a színészt , beállítja, a fotós meg mondjuk elrontja, mert ez egész fotóbuheroncát 30 fokkal elfordítja.
Munkácsy megnézi a képet, aszondja, ühüm, és nekilát szemrebbenés nélkül.... és festi másfél éven keresztül
Szerkesztette: nordwick - 2011-12-21 00:34
priandi:
"És mi van, ha ezt egy fotos galériájában teszem?"
Mégjobb.
egy fél életem telik lassan el annak a megértésével, hogy a vizuális művészetekben mi ez botrányosan lassú megértési folyamat ... ami a zenében már ezer éve egy tök bevált munkamenet: van zeneszerző: (fotós) ... katingat, tervezetten, vagy bárhogy, van "arranged by" (zenei átdolgozás... amihez a zene "szerző" nem értett... elkapkodta, nem volt olyanja... stb stb ) és vannak akik meg aztán lejátsszák, eljátsszák, beleimprovizálnak, vagy nem....... ezerféleképp, ezer féle eset... ... És senkinek semmi gondja ezen belül, sőt...
Ezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy ezt sem lehet fehéren-feketén nézni. Mindemellett nem leellenörizhetö, hogy mi àll egy realista kép mögött. Köszönöm a vàlaszokat.
De akkor ez az egész beállítás Munkácsy agyában született meg először és csak rögzíti a fotós. Ha pedig egy véletlen folytán rábukkanok egy nekem tetsző fotóra és kedvem támad hozzá, az más. A folyamat különböző, de a festési technika látszatra ugyan az. Ilyenkor mi van?
Azért nem szoktam Vemi Veled egyetérteni mert szerintem úgy van jól a rendszer, ahogy van. Ki kell elégíteni azokat is akik fotorealista képeket szeretnének látni, ha viszont így nézzük akkor nem lehet elítélni a fotorealista festőket csak azért mert teszik amit szeretnének és erre még igény is van. Ezeket el kell fogadni, vannak olyan alkotások is meg ilyenek is, nem lehet egyikre se rámondani, hogy haszontalan mert az nem helyes. Ha valaki mélyebb tartalmat akar megmutatni akkor mutassa ha valaki egy almát akar lefesteni tegye, maga a festő személyisége ha kiütközik már jó, nyert ügye van.
Ezzel is vitatkoznék mert ha magamból indulok ki, egy fotorealista alkotást is pont annyira szeretek mint a Te elvont képeidet, mindkettőben megtalálom a csodát. Szerintem aki nem így tesz az sekélyesebb. Aki az egyfajtát szereti a meghatározott irányelvekhez tartja magát és képtelen áthágni egy határt, hogy átadja magát annak amit lát úgy, ahogy van. Mindig is a bármiben szerettem kutatni a Mindent. Remélem érthető volt?
Neked az alkotó/alkotás egyéniségének, tapasztalatának (stb.stb.) a karakteresebb megnyilvánulása kell, nekem elég a finomabb is. Nekem nem kell, hogy a kép odakiáltson, figyelj ide, érts meg, nekem elég ha halkan szólít vagy némán illeti magát előttem.
Vegyünk egy példát:
Robert Bechtle, Marin Avenue - Late Afternoon
Neked ez a kép talán egy unalmas fotó, nekem egy izgalmas szombat délután, odabent abban a kis házban a szerelmemmel főzünk éppen, most költöztünk be, az első közös házunk, este a barátok jönnek hozzánk vendégségbe, odakint a tegnap megvásárolt autónk amit már régen szerettünk volna. Délutáni vihar közeledik, nyári zápor ami lehűti levegőt majd. Nekem ez a képe egy élet története, sőt többé. Érzed a különbséget?
Szerkesztette: @Attila - 2011-12-21 01:38
"A fotorealista, asszem nem alkotni vágyik, nem termteni... hanem vallomást tesz." ezt kicsit feljebb írtam.
De még mást is tesz.
Azzal hogy egyes részeit nem különbözteti meg az ábrázolt világnak, sem témavélasztással, sem kompozíciós megoldásokkal, nem emel ki dolgokat, nem irányítja a figyelmet egy másik nagyon fontos dolgot is csinál:
Nem ítélkezik.
Nem alkot ítéletet.
A mai ember borzasztóan elszokott a "nemítélő", "nem megítélő" magatartásformától, életformától.
Ami amúgy Jézusi parancs is volna.
----
Más.
Ismét "technikai" dolog. Bár a jelentőségtulajdonításhoz szorosan kapcsolódik.
A fotómasina optikai értelemben torz képet készít. A legtökéletesebb is.
Az optika egyik alaptörvénye, hogy nem készíthető tökéletes leképező eszköz. Élesség, geometriai torzulások sora.
A fotómasina által előállított torz képből még a fotós utómunkák során használt szoftverek, algoritmusok sem tudnak tökéletes képet transzformálni.
Tehát a fotómasina, és az azt működtető ember mindenképpen nyomot hagy a fotón.
Mégpedig jelentőségtulajdonítási nyomot: igyekszik azt a részt ami neki fontos optikailag helyesen megoldani a többi dolog rovására. Például a kép ott lesz "éles" amire a fotós koncentrált.
A fotorealista festményél megoldható (és van is erre példa)
hogy JOBB legyen ilyen értelemben a fotónál. Például MINDENHOL tűéles, például seholse geometriailag torzult.
Ha valaki ilyet élőben lát azt gondolja először hogy fotó, aztán meg olyan érzése támad, hogy mégse... valami nem stimmel.... ha közel megy hozzá akkor látja meg ezt a "többcentrumúságot". A festő minden kis lokális hellyel "elbogarászik"... a globális élmény nagyon furcsa érzés.
Én "homogén jelentőségszint" hívnám.
Filmes szempontól pl. a Mátrix sok jelenete ilyen értelemben "hiperrealista filmnek" tekinthető, SOK és nagyon gyors kamerával lett felvéve, és egy szoftver ezkeből kiválogatta az "éles" kockákat, és összerakta újból, úgy hogy minden kocka és mindenhol éles.
Veminek
Tehát akkor azt állítod rólam, hogy én nem tudom eldönteni egy alkotás jó-e vagy nem, mert van ez a szuperfilozófiám? Ha ez így lenne akkor nem tudnánk ezen az oldalon, ilyenekről és ilyen emberekkel elmélkedni. Ezt nem hiszem, hogy így gondolod. Én képesnek tartom magam, hogy meglássam a jót és értéket csak én több mindenben látom meg és több szempont alapján. Ezek a fotók mind tetszenek és én is így vélekedek róluk, sőt amiket megfogalmazol mind igazak is de,- és ide jönne amit már leírtam-. Sőt az se baj, hogy erről itt, így vitatkozunk és soha nem fognak az álláspontjaink közeledni, mert ez tök természetes.
"egyedi-általános-különös" Ezt a 3 jelzöt mindig és mindenki másra fogja bélyegezni. Ennek megfelelöen a müvészeti irányzatok is az emberek eltérö izlésének megfelelöen alakultak ki. Ugy gondolom hogy itélkezni nem szabad egyik fölött sem, maximum egyéni véleményt lehet kinyilvánitani.
Ha meg a képekbe valo belemagyarázásnál tartunk, akkor az nem számit annak, amikor egy absztrakt kép leirásaként egy egész regényt olvashatunk (pl egy egyszinüre pingált vásznon van egy karika) ?
"Nekem nem kell, hogy a kép odakiáltson, figyelj ide, érts meg, nekem elég ha halkan szólít vagy némán illeti magát előttem."
Ezt Attila írta, picit feljebb.
Azt gondolom, és talán írtam is igen picike része az egész egyetemes festészetnek az néhány évtized, és leginkább a nyugati kultúra amin belül egyáltalán felmerül a "kiabáló kép" mint funkció. Egész más funkcók érvényesülnek: egy nép hagyományőrzése, vagy mint a vallás gyakorlatának része. Ezek a funkciók és még sok más a "csendes kép" kategóriába tartoznak.
A hiperrealista törekvésében "nagyon-nagyon" csendes képet hoz létre. Azzal hogy meg sem próbálja irányítani a figyelmet, gondolkodást. A néző figyelme ebben a csendes térben akár nagyon szép utat is bejárhat.
Én már azt is rühellem ha egyáltalán kiáll a művész és elmondja a képeinek/művészetének a történetét, bár ez manapság elfogadott sajnos. Én nagyon azt vallom, hogy nem a művész számít hanem a mű. Kiállítás- már a szóban is benne van, hogy valamit kiállítanak- és nem a művészt! Egyébként nagyon jól megfogalmaztad egy mondatban amiről itt mi fiúk oldalakon át vitatkozunk. Nem szabad ítélkezni a másik értékrendje ,látásmódja felett és legfőképp nem szabad azt alapból rossznak nevezni.
A másik amit még ide vonatkozónak tartok és ami a "bemutatkozó írásom" is a profil lapomon, így hangzik:
"Egy eszményi társadalomban az emberek faragnának, szőnének, programoznának, festenének, történeteket mesélnének, énekelnének, táncolnának, és nem lenne szükség annyi hivatásos művészre az emberek szórakoztatására."
Vagyis a "művészet" egy egészen másféle értelmezése:
Művészet mint "TEVÉKENYSÉG".
A hiperrealista festő mikor dolgozik, sok sok óra hosszat:
Tevékenykedik. Ez a tevékenység nagyon egészséges, és boldogító, pszichofizikai értelemben.
Vallási értelemben is: ez alatt az idő alatt nem ítélkezik, nem csinál semmi rosszat, és ha nem csinál rosszat, akkor egy icipicivel jobbá teszi a világot.
Egy eszményi társadalomban spirituális értéke lenne a képeknek amit kenyérre lehetne váltani. Mert nem vagyunk egyformák, én festek az a másik cipőt készít, nekem a spirituális igényeim kielégülnek az övé az én alkotásaim által, ami miatt ad nekem egy cipőt.
Én ezt így látom.
A mai világban ezek a dolgok instantak, langyos vízben a port elkeverjük és már kész is a spiritualitás. Meg lehet inni!
Mikor tegnap megláttam a Zsuzsi képét, nagyon elgondolkodtam.
(Kikutyultam egy kis olajat, pacsmagoltam egy kicsit egy szivaccsal.
Gyönyörű textúrák keletkeztek)
Valami mégse stimmel itt.
Rosszul vetettem volna fel ezt az egész témát?
Lehet!
Hyper: (görög) valamin felül lévő, valamit meghaladó.
Tehát "hiper-realizmus": valamilyen formában a realizmust meghaladó.
Tegnap én is feltöltöttem egy képet, (amit sokan ismertek, és... szerettek), a "Gyönyörűség" címűt.
Ez a kép "puha", írták sokan, igen persze hogy puha, a fotó (mely alapján készült =realizmus (lehetséges reális valóság))
nekem nagyon KEMÉNY volt. A realizmus nagyon kemény volt. Pedig szép, csak hiányos. Keménységileg.
A hiányt úgy küszöböltem ki, hogy "bepuhítottam". Az én technikámmal, mert annak van ilyen lehetősége.
Ez volt itt a jelen esetben a "hüper", a meghaladás.
Zsuzsi képe (készülésének tekintetében) (elképzeléseim szerint) sokáig realista... aztán jön a szivacs...és innentől kezd Hüper lenni
Szerkesztette: nordwick - 2011-12-22 13:27
A "fotó használata a festészetben" témát szerintem képtelenség kihagyni Gyémánt László nevének említése nélkül.
Két módszer.
1.
Vesz egy fotót (analóg), s mielőtt előhívná, (megszakítván a hagyományos fotokémiai procedurát) picit összemázgálja, no nem a fontosabb részeknél, hanem az alakok környezetében. Hogy egyedi legyen.
Az output: fotó.
2.
Vesz egy fotót, (kész állapotban) diavetítővel, projektorral, nagy setétségben vászonra vetíti, mely fotoemulzió kutyulékkal van bevonva, majd ezt "előhívódás" után megkötés előt még kicsit szétmázgálja. (szintén nem a lényeges részeket.)
Az output: festmény.
Egyedi, elismert és... közmegítélés szerint is: hiperrealista festmény.
(részletes technológiai megoldások: "Gyémántográfia" c könyvben)
Miért van az, hogy a hiperrealizmuson belül sokan "egyszerűsíteni" akarnak?
És nem csak a hiperrealizmuson belül.
Mindenhol.
Gyémánt munkamódszere szerintem a hiperrealistáknál, akik "2-es ecsettel" dolgoznak (ld. picit fenteb kiveri (ki is verte) a biztosítékot. (2-3 hónapos munka 10 perc alatt???)
Ugyan ez a biztosíték kiverés nem csak a hiprralistáknál.
Már maga a fotó is biztosíték kiverés ha valaki nem használ fotót. Vagy a fotót nemhasználókat szerető közönség szemében.
De továbbmegyek... aki texturát szivaccsal alakít ki...
És még tovább...
Fantasztikus egyszerűsítési lehetőségek vannak.
És, szinte mindezekkel szemben azonnal ellenérzések lépnek fel.
Én nem vagyok ellene az egyszerűsítésnek, már a régi nagyok is használtak ilyen technológiákat (pl.rácsozásos átmásolás) de azért az ember érzi, hogy hol van az a határ amikor már nem FESTŐművészetről beszélünk hanem valami másról. Nem kellene összekeverni az igazi művészt, aki kitalálja, leül és megrajzolja, megfesti azzal aki a fent említett módszerekkel él.
Asszem az igazság ebben van, amit mondasz.
Az ember érzi.
Az ember.
És érzi.
Most visszaolvastam az egészet, a lányok (Andi, Kamilla) és továbbmegyek, Te és Vemi is, (és mégtovább ...én is... )pontosan ilyen oldalról közelítünk...
Valamilyen emberi és/vagy érzékelési szempont szerint.
És hozzátenném, hogy valami tisztességességi erkölcsi szempontból is.
Engem ez megnyugtat.
Ez a "különbségtevési" képesség.
(Megjegyzés: bizonyos távokeleti vallásokban is van "7 főbűn" mint nálunkfele, csak ezek tökmások..... Az elő ezek közt, tehát az első "főbűn": a "megkülönböztetni tudás hiánya"
Orosz István neve egy másik fórumtémában merült fel.
Őt én elsősorban a festészet és a geometria (projektív geometria és axiomatika), látás, érzékelés kapcsolatának kutatójaként ismertem meg (mint Eschert) , meghatározójaként ennek a számomra nagyon fontos területnek, az érzéki csalódások fantasztikus ismerőjének ...
Cseppet sem lep meg hogy rengeteg egyéb területeken is alkotott, s most látom hogy még miket, (nagyon szépen köszönöm Veminek, Cserepes kapcsán)
....
A Hiperrealizmus témát (ha Attila is engedi akkor folytatnám.
Annál is inkább, mert nem csak itt, hanem szinte bárhol (már úgy értem nem csak m.o.-n), az amatőr festők e kérdésben indulatoktól abszolut nem mentes vérremenő csatákat vívnak... (számomra ez épp tegnap lett világos...svájci amatőr festők vitájában vettem részt)
Valami úgy gondolom hogy nagyon nincs lejátszva, s talán a profi festészetben úgy tűnik hogy le van, de szerintem ott sincs.
Ennek okán azt gondolom, hallgassunk sok érvet, gondolkodjunk sokat.
...
Tehát megjelent 2000 táján egy könyv, David Hockney: "Titkos Tudás" , magyarul is volt szerencsém olvasni, sajnos az a baj, hogy én most ennek egyetlen számomra érdemleges kritikáját (Orosztól) egy-az-egybe ide fogom tenni (az se biztos, hogy valaki EZT legalább végigolvassa), pedig a legjobb az lenne, ha valaki először magát a könyvet olvasná végig... és utána talán megértené, hogy miért szentel egy ilyen rendkívüli személyiség, reneszánsz ember, mint Orosz ennek dolognak jelentőséget.
Mannyire árnyaltan látja ezt az egészet egy igazi tudós.
A hiperrealista képek meglehetősen hosszú előkészítési szakasszal rendelkeznek, más irányzatokkal összevetve.
Tervező munkával, mondjuk így.
Egy konkrét kép kapcsán elmesélem mi és hogy történik. Talán ez egy jó ötlet, arra nézve hogy megértsünk egy hiperrealista festméynt, ill. egy hiperrealista módon gondolkodó festőt.
A kép: "Tejútrendszer"
Vannak nagyon szép galaxisok, melyek úgymond attraktívabbak lennének megfestve, ám nekem nem ez a célom.
Szeretném megfesteni picit tágabb értelemben vett lakóhelyünket.
Talán hazaszeretetnek nevezhetném, de ez csak az egyik része, benne van az is hogy gyerekkoromban mennyire lenyűgözött a csillagos égbolt látványa.
Vissza emlékezvén erre, egy akkor (5 éves kori) megmosolyogni való "naív elméletem" jut eszembe, azt gondoltam hogy a Földet egy óriási "búraszerű" valami veszi körbe, aminek az egyik fele teljesen átlátszó, a másik pedig mintha be lenne kormozva, de ezen a bekormozott részen pici lukak vannak "kapargatva", és ez a "búra" forog körbe körbe a Föld körül. "Kint" van egy nagy állandó fényesség, a búra nappali állapotában ezt látjuk, az éjszakai forgási állapotában meg ez a nagy fényesség csak a pici lukakon "csillagok" jut el hozzánk.
A hazaszeretet részéről... Talán ezzel tudnám most legjobban elmondani:
(Weöres Sándor - Bereményi Géza - Cseh Tamás):
Az égbolt sapkájú ember
Aki előtt a kaput becsukják,
és azt kiáltják: „rosszkor születtél!”
Megáll a csöndben, és arra vár még,
Hogy tán kiszólnak,
talán csak játék.
Ott álldogál még amíg az este-az ő estéje
Leszáll a földre.
Kisétál csendben kettős fasorba,
végén kilép az üres világba.
Fejébe húzva kerek kék sapka,
simára húzva, körben leszegve.
Az úton nem szed mellé virágot,
holtáig hordja égboltsapkáját.
Tündér szemekkel üres mezőkre,
határ határát ahol elveszti
mindig van onnan tovább hova menni,
ottan többé már nem ismeri senki.
...
De térjünk vissza a képhez.
Milyen nézőpontból? Ahogyan innen látszik. (Vagyis nem "kívülről"
Méret, forma... ennek is sok szempontja volt, csak egy dolog, van egy egyméteres rettenetesen csicsás barokk mintázatú ellipszis formájú blondel keretem, amivel eddig semmit sem tudtam kezdeni: tökéletes egymásra találás lesz, már alig várja a képet.
...
Szereztem egy nagyon nagy felbontású fotót. (28 Megabájt)
A kép már szinte nem is JPG, hanem bitmap. 1000000s expozíciós idővel készült, hogy jó sok foton odaérjen , a Hubble űrtávcsóvel, (Tudom ma már van annál jobb is, a légköri zavarokat a Földről is ki tudják küszöbölni, egyféle "gumitükörrel"
de nekem ez azért jó lesz.
...
A pasztell és a világűr.
prof bonszkot írja valamelyik képemnél, hogy én másképp használom a pasztellt, éles, határozott dolgokat csinálok vele, holott, a pasztell finom puha dolgokra szokták használni inkább.
Itt fog az kijönni, hogy mindkettőre.
A képen a "színes gázok" ábrázolása a pasztell hagyományos módon való használatával lesz megoldva, maguk a csillagok pedig az "újszerű" módon.
Egy kis számítógép program segítségével a képet "kianalizáltam".
Ez abból állt, hogy szétválogattam és egyféle sorba rendeztem a csillagokat, méret, és fényesség szerint. (A középpontjuktól vett távolság - fényességcsökkenés függvényük szerint)
Ezeket a "fajtákat" külön-külön elkezdtem gyakorolgatni. Azon a fajta kartonon amin majd a kép készül.
Mikor már úgy éreztem hogy eleget "gyakoroltam", megfestettem a kép egy pici kivágott részletét, ellenőrizvén, hogy minden összeállt e már az "elinduláshoz"
Egy csillag megfestésekor egy projektor az adott csillagot a kartonra vetíti.
A már említett számítógép program a csillagok "tipizált" (fényességi )sorrendjében
végigmegy egyesével a csillagokon.
Egy kis ideig odavetíti, amíg a helyét bejelölöm, majd a projektort kikapcsolom, és a monitort nézem, (ami fizikailag mozgatható egy mozgatható állványon van) elég közel tudom vinni a kidolgozandó csillag helyéhez.
A monitoron három képet nézek:
1. Külön a csillag. (Ezt a már említett program hozza létre)
2. Annak lokális környezete. (Ez csak egy kis képkivágás, de szintén a program tudja hogy hol kell kivágni)
3. Az egész kép.
(Ez az első képem amiben projektort használok)
Úgy döntöttem, hogy "ködök" megfestését a legfényesebb csillagok megfestése utánra időzítem, és utána jöhetnek a picike csillagok.
A picike csillagoknál (egy adott fényesség határ alatt ) már nem ugrabugrálok a nagy képen ide oda, hanem egy egy lokális területet véglegesre dolgozok ki.
Illetve majdnem véglegesre, mert mindezek után még jön valami nagyon titokzatos dolog, a lélek beletevése a képbe, de ezt még nem tudom elmesélni, hogy hogy megy, de gondolkodom rajta, hogy hogy lehetne ezt elmondani.
Mostanság azon gondolkodtam sokat, hogy a hiperrealizmus egy állomás.
Persze van akinek végső cél, vanaki benne ragad...
De sokkal izgalmasabb része a dolognak, hogy inkább olyan mint egy tranzitváró, sok helyről sok irányból jönnek festők, elidőznek benne egy kicsit, majd mennek megint csak egészen különböző irányokba tovább.
És persze sok mindent tanulnak belőle.
Csernus hiperrealizmusa egészen speciális ... Egy két apró, ám figyelemréméltő megállapítás...
( részletek Stenczer Sári: Csernus Tibor élete és hallhatatlansága c. dolgozatából)
A régi csendéletfestők, csakúgy mint Csernus, olyan precíz megfigyeléssel dolgoztak csendéleteiken, mint nagy figurális kompozícióikon, de egyben ez a műfaj kísérleti médiumként is funkcionált számukra. A mélyebb jelentéssel nem rendelkező, szimbólumok nélküli, tisztán önmagáért szép csendélet juttathatja el őket legkönnyebben a tiszta festészet ideájához. Csernus például 1999-től, süteményeket festett, melyeken sokféle színes, oldott ecsetvonással idézi meg a krémes édességek habos tömegét.
...
Így jutott el a zeneszerszámok ábrázolásához is, melyeknek hiába van oly gazdag és érzéki szimbolikájuk, a festő bennük az egyszerű, tisztán plasztikus formai megoldásokat látta (Hegedűk, 1978). Csupán technikailag vonzotta a hangszerek lefestése, mert a fa ívelt vonalai, tükröződései, finom színárnyalat változásai jelentették a valódi kihívást számára. Találkozásunkkor Csernus elmondta, hogy e képeihez Evaristo Baschenistől (1617-1677) nyert némi inspirációt. Baschenis Bergamóban élő hangszerfestőként lett ismert: mesterségbeli tudása oly mértékű volt, hogy élethűen tudta utánozni akár az újjal húzott vonalakat is a lant hátoldalára szállt porba. A festészettel illetve egyenesen a természettel való megmérettetés volt tehát a cél és nem a mélyebb allegorikus tartalom megjelenítése, vagy az évszázados szimbólumok felelevenítése.
...
Legkedvesebb csendéletei Csernusnak mégis a repülés, vagyis a Lindbergh-sorozata témájához kapcsolódnak. Csernus gyújtötte és önmaga építette meg a repülőmodelleket és így a színes, formás gépek váltak képeinek főszereplőivé. Fiatalon rendszeresen eljárt a Tabánba, az Aranyszarvas téren működő repülőgép modellező műhelybe. Innen eredt az a szenvedély, mely később Párizsban éledt fel, amikor a francia fővárosban kapható repülőgépek és alkatrészeik nagy választékát meglátta. Hamar rájött azonban, hogy a masinákban nem a repülés lehetőségei érdeklik, hanem működési elvük, technikai megoldásaik. És természetesen azok megfestése. A gömbölyded és áramvonalas felületek csillogása, vagy éppen belső szerkezete miatt érdekes, félkész gépek szintén festészeti kihívássá váltak. Ráadásul kétszeresen, hiszen a makettek megépítése hasonló elhivatottságot és precizitást igényel, mint megfestésük, melyet Csernus ugyanolyan módon élvezett.
...
Innen fordult Csernus egyértelműen a hiperrealizmus felé, mely a hatvanas években már meghatározó irányzatként szerepelt Amerikában és Angliában. A festőik egyfajta "tour de force"; kihívásnak tekintették, hogy a mindennapok tárgyait, jeleneteit élethűen fessék meg, hangsúlyozván ezzel, hogy azok megérdemlik a művészeti témává való emelést. A fénykép leképezésének hű imitálása, a fókuszpont élességétől kezdve az azon kívül eső tárgyak életlenségéig, a színek élethű vibrálásán át az apró részletek kidolgozásáig, volt a cél. Az utcai jeleneteket, embereket ábrázoló képei miatt nyúlt Csernus is a fényképezőgéphez, melynek legerősebb bizonyítéka a képkivágásaiban rejlik. Emellett Csernus sokban eltért amerikai kortársaitól, egyrészt meleg színeivel, másrészt a fény használatának módszerével. Képein az élesen kiemelt részletek mellett a háttér gyakran árnyékban marad, csak sejtelmesen, alig kivehetően tűnnek fel benne a formák, úgy mint ahogyan a nézelődő járókelő szemében. A fő fotórealista áramlattal szemben Csernus eltér a fénykép fenntartások nélküli követésétől és a figyelem középpontjába helyezi képének legfontosabb elemeit, azaz szelektál és ezzel eltér a homogén dekorativitás megfestésétől.
...
Csernust persze mindenekelőtt ahogyan egyébként Caravagio-t is - maga az emberi test érdekli; ahogy kicsavarodik egy váll vagy meggyűrődik a bőr egy hátrahajtott nyakon. Ugyanúgy a figurák formái, szerkezetei, kötik le figyelmét, mint a repülőmodellek esetében is. Csernus nyers naturalizmussal tárja elénk a fényeknek és árnyékoknak kiszolgáltatott testeket. Mindezt gyakran sivár, fogódzkodók nélküli környezetben teszi, melyben a néző csupán a főtémára van utalva, az anatómia és a festészet csodájának megismerésére.
...
Csernus előtanulmányokat rajzolt, vázlatokat festett és fényképeket készített a beállított, elképzelt kompozíciókról. Majd mikor a kép megfogalmazódott képzeletében, visszahívta a modelleket és külön-külön rögzítette bevilágított alakjukat. A művek mindig lassan készültek, a festő a nem tetsző részleteket minden alkalommal addig alakította, míg azokkal nem volt elégedett. Ezek miatt lehetséges, hogy az alakok közötti viszony olykor furcsa, akár méreteiben aránytalan is lehet. Csernusnak a fénykép arra szolgált, hogy rögzítse elméjében a képet, és azt saját tudatának, emlékeinek természetlátásán keresztül szűrje át.
...
Ha a fénykép az az eszköz, amely segíti a művészt abban, hogy valami szépet alkosson és amire szívesen rábízza magát, akkor használata megalapozott és szükségszerű. Csernus számos képének részlete nyert inspirációt utcán készített fényképeiből: egy mozdulat, egy profil, vagy más, számára izgalmas jelenet egyfajta dokumentumként szolgált műveihez. A pillanatok rögzítésére a fénykép a legmegfelelőbb eszköz, hiszen a vázlatot már az emberi kéz, vagyis tudat készíti. Ráadásul a felvételek részleteit variálni is lehet, azokat teljesen eltérő kontextusokban összeilleszteni.
...
A pillanatnyiság a 20. századi szemlélet hozadéka. Segítségével elkerülhető az akadémikus festészet teatralitása, túlkomponáltsága mondta. A fényképen kívül tehát számos vázlat és variáció kidolgozásával, folytonos újrafestéssel, sőt olykor több variáció megfestésével jut el a művész a kész képhez, mely egy valóságos "színre vitel";
A "érték" kérdéshez nem tudok hozzászólni... de a technikát tekintve Ozeri nem használ projektort, vagy egyéb vetítő eszközt.
"Ozeri first shoots photographs of his models and digitally works on them in his computer using Photoshop. Then he prints the photos and uses them as a guide to paint with oil on large canvas." foglalja össue a cikk a munkafolyamatot.
"As a guide"... (de ez az utolsó képen látszik is)
Színek.
Egy gondolat jutott eszembe (éppen vemi Ozerivel kapcsolatos megjegyzése kapcsán) ...
Az még rendben is lenne (vagy nem), hogy egy 2 méteres vászonra helyileg hogyan "másolódik fel" a fénykép.
Mondjuk valahogy. Urambocsá projektorral.
De színek tekintetében hogy?
Azt állítom, hogy a színek MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE tekintetében a hiperrealista festő (bármelyik... a lelketlenebb is) nagyon jó. (Aki színes képet készít ...aki fekete fehéret az a szürkeárnyalatok tekintetében)
Nagyon jól képes megfigyelni, érzékelni a szineket.
Úgy mondanám "HTML" es hasonlattal hogy egy fotorealista festő látja az AFFB01 és az AFFB02 színek közti különbséget.
És ráadásul nagyon "nehéz tartományokban is (pl a a "feketeközeli" tarzományokban.)
A fotorealista. A hiperealista meg még a kettő között is lát átmeneteket.
És az hagyján hogy látja, biztonsággal ki is keveri, és meg is festi.
(Ha valaki ismeri a képzőművészeti főiskola (egyetem) festő szakának tanmenetét bizonyára tisztában van vele hogy milyen szinte aberrációval határos gyakorlatok során próbálják erre a növendékeket megtanítani.)
Megint végigolvastam az egészet...
Hiányzott egyféle nézőpont.
Akár az elején is lehetett volna ezzel kezdeni. De jó az gogy nem így lett elkezdeve, mert nagyon jól körül lett járva az ami NEM EZ ami most jön.
Tehát.
Jelen korunkban is vannak Michelangelo szintű festőtehetségek.
Úgy vélem, szinte teljesen természetes, elemi, hogy ők, a hiperrealizmus felé fordulnak, vagy egy nagyon erős realizmus felé, mert AZ a megfelelő kihívás számukra. A komoly "Elllenfél". A többi komolytalan. Az absztrakciók KISEBB ellenfelek, kisebb kihívások.
Számomra mindig sántítottak azok az érvelések, amelyek vagy az absztrakciót, vagy a lelket, vagy technikai dolgokat (pl. fotóhasználat) hoznak előtérbe, palástolandó azt az IGAZI problámát, hogy bizony egy tehetség egy nagyon nehéz (számára igazán nehéz feladattal foglalkozik.
A következő videoválogatáson keresztül ezt a dolgot szeretném picit érzékeltetni
David Jon Kassan a legritkább esetben dolgozik fotóról (élő modell alapján fest), valamint teljesen mindegy, hogy mit vesz a kezébe, egy darab szenet, vagy paztellt, ecsetet, vagy valamilyen digitális ezközt (ajánlom mindenki figyelmébe a digitális kütyüvel - élő modellről készült alkotást)
Ezek a dolgok, szinte mellékesek ... szerintem látható lesz az, ami viszont nem: a tudás, a tehetség.
Képei
Egy hajléktalan portréja
Digitális eszköz + élő modell
Interjú
Másik intrejú
Munka közben
(Még van sok érdekes video tőle -róla a Youtubeon)
Szerkesztette: nordwick - 2012-04-28 20:59
Zombori Mónika jegyzete:
"A hiperrealizmus megjelenése Magyarországon a 70-es 80-as években"
Tárgyilagos összefoglaló a Magyarországi hiperrealizmus irányairól, azokat képviselő művészekről.
Bejelentkezés
Hozzászólások
)
Ha ez így lenne akkor nem tudnánk ezen az oldalon, ilyenekről és ilyen emberekkel elmélkedni. Ezt nem hiszem, hogy így gondolod. Én képesnek tartom magam, hogy meglássam a jót és értéket csak én több mindenben látom meg és több szempont alapján. Ezek a fotók mind tetszenek és én is így vélekedek róluk, sőt amiket megfogalmazol mind igazak is de,- és ide jönne amit már leírtam-. Sőt az se baj, hogy erről itt, így vitatkozunk és soha nem fognak az álláspontjaink közeledni, mert ez tök természetes.
kiveri (ki is verte) a biztosítékot. (2-3 hónapos munka 10 perc alatt???)
