Vitaindító gondolataim szeretném először is megosztani...
Nem lepődöm meg azon, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy mi az ami absztrakt, és mi az ami nem.
Nehéz ez a hétköznapi embernek is, a festőknek, meg az ezzel foglalkozó tudósnak is.
A hétköznapi ember azt mondja: "na ezen a képen nem látok semmi kivehetőt" ez absztrakt. Vagy "nini, ott az mintha egy olyan cicaforma lenne, de kék, meg 6 lába van" ez absztrakt. A festők, és képek elemzésével foglakozók közt meg kialakult egyféle jórészt a kép formai elemeiből kiinduló tapasztalati nézőpont, ami szerint absztraktnak hívnak egy képet, vagy nem.
Nézzük a tudósokat ...
Campbell például ekképpen határozza meg az absztraktságot: Egy dolog akkor absztrakt, ha egy absztrakciós aktus által kerül az elmébe (an item is abstract if it is got before the mind by an act of abstraction), vagyis azáltal, hogy a prezentált dolog egy részére, de nem teljes egészére összpontosítjuk a figyelmünket... Simons ezzel szemben absztrakt tárgyakon olyan entitásokat ért, amelyek nem rendelkeznek térbeli és időbeli tulajdonságokkal, és konkrét entitásokon pedig olyanokat, amelyek rendelkeznek ilyenekkel...
Jómagam matematikusként semmi mással nem foglalkozom csak az absztrakttal. Bármi a matematikán belül, a számok, az összeadás, az egyenes, a pont, a háromszög... ezekkel végzett műveletek és megállapítások: mind mind absztrakt fogalmak, és dolgok. A matematikán belül tehát nincs "ellentéte" az absztraktnak.
A festészeten belül mi az ellentéte az absztraktnak? Nagyon gyakran azt hallom, hogy a realista ábrázolás.
Valójában szerintem nem: hanem a "konkrét-festmény". (Picivel lentebb ki is derül mit értek ezalatt)
...További problémákat jelent a téma, és a felhasznált képi eszközök.
Legyen a festmény témája maga absztrakt, pl. "szerelem". A realista festő egy jól kivehető összebújt fiatal párt fest, az absztrakt festő meg meg mondjuk két egymásba kapcsolódó kört. Tehát a realista festő is képes absztrakt témát kifejezni a maga eszközeivel.
Nézzük fordítva: a kép témája konkrét, pl. egy ceruza, az absztrakt festőt azonban, hogy mélyebben el tudja beszélni ezt a konkrét dolgot, szétbontja, izgalmas metszeteit, soha nem látott összefüggései mutatja meg, olyan világba kalauzol, ahol feltárulnak a dolog ismeretlen relációi, kapcsolatai más dolgokkal.
Azt gondoljuk, hogy értjük a ceruzát. Az absztrakt festő viszont olyan útra lép, ahol az, amit a hétköznapi szemlélő értésnek gondol, csupán a felszín, sőt, inkább egy ajtó, ami elválaszt a valódi értéstől. Vannak akik pusztán belső (strukturális) felfedezést tesznek, ami nem egyenlő a kémikus vagy a fizikus útjával, aki a ceruza helyére újabb konkrétak halmazát teszi és molekulákat vagy atomokat vizsgál) de vannak aki sokkal messzebb mennek... a ceruza egy levéllel találkozik egyszerre, s ezen keresztül a szerelemmel... A festő már nem a ceruzát fedezi fel hanem magát a világot. A valóságot, a realitást.
Az absztrakt festészet legjobb definíciója számomra innen jön: "felfedezés".
Az absztrakt festő felfedez. Felfedezéseit, felfedező útját jeleníti meg a festményben.
Az absztrakt festő ellentéte nem a realista festő, hanem a "konkrét-festő", az aki nem fedez fel semmit, hanem lemásol.
Lemásolhat egy fotót, lemásolhatja a kerti lugast, lemásolhatja az álmában látott dolgokat, lemásolhatja impresszióit, lemásolhatja belső lelki történéseit...
Ez mind ugyanaz, abban hasonlít mindegyik, hogy nem történik felfedezés, felfedezési aktus, attitűd, hiányzik az egész folyamatból.
És fordítva: ha történik, akkor én máris absztrakt festményről beszélek. Számomra létezik tehát absztrakt realizmus, absztrakt szürrealizmus, absztrakt impresszionizmus, sőt absztrakt hiperrealizmus is.
Hasonlóan nehéz kérdés az, hogy mit tesz, tegyen a néző.
A "konkrét-festmény", a másolat, a festő felfedezés mentes munkája a nézőt épp úgy megérintheti mint a világ bármilyen más dolga. Tovább másolhatja, (pl. bemásolja emlékezetébe) , vagy érzelmei támadhatnak, vagy elindulhat éppen saját felfedező útján.
Az absztrakt festmény (már ha valaki nem fordul el tőle az elején) azonnal felfedezésre készteti, hívja a nézőt. Hívja annak az útnak a bejárására amit a festő már bejárt például.
Minden néző érzi, hogy erre az útra rálépni nehéz. Nehéz felfedezővé válni. Aki megteszi, és kitartó, az viszont ugyan abban a csodában részesül amiben a festő is részesült. Sőt. Ha bejárta a a festmény kötelező útját, a szeme, lelke, értelme megtanulja ezt a munkát, tovább indulhat, belül önmagában tovább "festheti" a képet.
Szerkesztette: nordwick - 2012-07-24 19:45
No, azt hiszem ez egy kimeríthetetlen téma.
Feltennék néhány képet, hogy könnyebb legyen példálózni, de csak az én könyvtáramból tudom és lehet, hogy ehhez Attila segítsége kell.
Nordwick fejtegetései nagyon jók.
„Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész… Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat. A tragédia, az extázis, a végzet, satöbbi. A tény, hogy olyan sok ember kiborul és sírva fakad, amikor szembesülnek a képeimmel, azt bizonyítja, képes vagyok kommunikálni feléjük ezeket az alapvető emberi emóciókat… Az emberek, akik sírnak a képeim előtt, ugyanazt a vallásos élményt tapasztalják meg, amit én magam is a kép festésekor.”
Össze kell még szednem a gondolataimat mert volt egy vitánk Facebookon, bár ott az absztraktról mint egy utálatos valamiről volt szó, aki indította egyszerűen nem szereti az absztraktot, sőt megkérdőjelezi a képzőművészeti mivoltát. Na ott eléggé lemerültem. Töltődöm!
Abból a vitából is érdemes lenne egy jó kis beszélgetést kerekíteni, vagy valahogy összekapcsolni ezzel itt.....na majd...
Köszi Kamilla ezt a tartalmas illusztráció anyagot, mire ezen végigmegyünk lehet Karácsony lesz :-)
***
Rothko idézet: teljesen egybecseng pici bevezetőmmel. (főleg annak végével)
Rothko amit elmond magáról, s képeiről teljeséggel egy "felfedezőt" mutatnak be. (tehát absztrakt művészt)
Ő ezeknek a dolgoknak, tragédia, extázis, végzet, ahogy fogalmaz: alapvető emberi érzelmek "felfedezője" ...
***
Alighanem azért határolódik el (mérges) mert nem kíván a korában (s mindenféle más korszakokon keresztül ívelő) és ki ki újuló buta (definíciós) vitákba bonyolódni... hogy ezek milyenek voltak, majd keresek rá példát a könyvtáramban...
Mondjuk szerintem pont az olyan képekre gondolt az illető a Facebook-on, mint Rothko képei. Egyébként nagyon érdekes mert hajlanék arra, hogy Rothko képei csak színes négyzetek a négyzetben, de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg, ami elválasztja a rosszat a jótól, az értéktelent az értékestől? De mi ez a "valami"?
Egy festő ismerősöm mesélte, hogy amikor Rothko 3m-es fekete képe előtt állt, egyszerűen beszippantotta, vonzotta, mint egy fekete űr. mert azok a feketék nem csak fekete festék, rendesen meg van dolgozva, élnek.
Szerintem, amikor nincs valami konkrét dolog, csak forma és szín, az ember csak abba tud kapaszkodni, amit érez. Nem az agyával lát. Amikor nincs tárgy, ami lekösse, amit elemezzen, amit hasonlítson valami máshoz, emlékképekhez, akkor érzések, rezgések vannak csupán. Ha ezek nem jönnek elő, akkor két dolog lehetséges. Vagy nem vagyunk befogadók, vagy a képnek nincs ereje. Az emberek szeretnek csak nézni, leltározni, érezni, az már macerás, mert egyszerre kell lazítani és koncentrálni is.
Ez tetszik! Macerásabb befogadni az absztraktot. Egyébként egyre inkább úgy gondolom, hogy hiába festek realistán, egyre inkább absztraktosodom (szép szó) valamiért. És nem a látványt absztrahálom hanem a mondanivalót, illetve a látvány-mondanivaló viszonyt...ha érthető mit akarok... Lehet én se értem amúgy, de ez ne riasszon el senkit! A lényeg, hogy azt vettem észre, hogy hiába rakok bele a képeimbe nagyon komoly mondanivalót és próbálok megteremteni egy hangulatot, érzést, ezt is kevesen fogadják be, sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi.
..szerintem az absztrakt a legfogékonyabb irányzat az előítéletekre, azok kialakulására és megnyilvánulására. A tudatos harcol bennünk a tudatalattival minden absztrakt munka láttán. Ezen felül még ott vannak a beidegződött emberi tényezők is: ki festette-van e művészi előélete-megfelelő tudása, stb..
Szerintem AZ absztrakt munkát szinte emberfeletti megítélnünk elfogultság és külső befolyásoltság nélkül. Stílusjegyei gyakran nélkülöznek minden tanult vagy tanítható tudást, szabályt és-vagy technikát valamint nem utolsó sorban azért mert az absztrakt munka CSAK önmagával összehasonlítható többnyire. Elkötelezett absztrakt festők munkáin kialakult stílusjegyek jelzik összetartozásukat, és adnak esélyt a megfigyelőnek a munkák egymással összehasonlítására, rangsorolására. Míg egy vizuálisan értelmezhető munka tradicionális úton értékelhető a megfelelő objektivitással vagy szubjektivitással, addig az absztrakt mélylélektani fogékonyságot feltételez és elfogadása, értése és értékelése sokkal szűkebb körben lehetséges. Egy elhivatott (ezt a szót nem véletlenül használom!)művész esetében jó vagy rossz absztrakt nincs és nem is lehetséges-mint ahogy jó és rossz gondolat,érzés,univerzum sincs-csak kapcsolatteremtési hiány-akár egy kicsengő telefonhívásnál,amit nem vesz fel senki..
Atti: igen, amit itt leírtál pontosan ez történt az utolsó előtti képednél az Időtlennél.
Nagyon is érthető amit írsz, és kis bevezetőmben is világossá akartam tenni, hogy hatalmas mennyiségű kép van, ahol a művész tartalmi absztrakciót végzett, ám egyáltalán nem megszokott absztrakt elemeket használt magán a képen. A képed akár tipikus példája lehetne az "absztrakt realizmusnak".
De nem akarok leragadni a kategóriáknál.
Sokkal fontosabb dolog az amit a gondolatod másik felében írsz: "sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi". És ez itt mármost harmadszor hangzott csak itt a téma alatt, és a héten is különböző helyeken szintén legalább háromszor hallottam megfogalmazni ugyanezt, teljesen különböző módon és szituációban.
És ERRE szeretném igazából helyezni a hangsúlyt.
Hogy még hangsúlyosabb legyen meg ismétlem az ide vonatkozó gondolatokat.
"...sokan csak egy jól kidolgozott valamit látnak és annyi"
"Rothko képei csak színes négyzetek a négyzetben, de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg. ... De mi ez a "valami"?
"Minden néző érzi, hogy erre az útra rálépni nehéz."
"Az emberek szeretnek csak nézni, leltározni, érezni, az már macerás, mert egyszerre kell lazítani és koncentrálni is."
Az utolsó gondolat utolsó része, az ami mentén folytatom, igazából az egész fórumtémának azt szeretném ha EZ adná meg az alaphangulatát.
***
MERT EGYSZERRE KELL LAZÍTANI ÉS KONCENTRÁLNI
Erre a dologra azt a szót használom hogy "figyelem".
De milyen is magának a figyelemnek a természete?
A következő gondolatok Simone Weiltől származnak, aki hozzám hasonlóan kulcsfontosságúnak érzi ennek a kérdést, és amire a válasz egy és ugyanaz mint amit Atti kérdez: "de mégis tetszenek valamiért. Lehet, hogy ez a "valami" lenne a lényeg, ami elválasztja a rosszat a jótól, az értéktelent az értékestől? De mi ez a "valami" ? "
***
"Ha valóban odaadó figyelemmel igyekszünk megoldani egy geometriai problémát, és egy óra múltával is ugyanott tartunk, egy másik, titokzatos dimenzióban mégis percről percre előbbre haladtunk. Anélkül hogy észlelnénk, hogy tudomásul vennénk, a látszatra hiábavaló törekvés percről percre nagyobb világosságot támasztott bennünk. "
"Ez az érem egyik oldala. A másik s tulajdonképpen ez is az igazi figyelem műve, a munkánkkal való őszinte, tárgyilagos és alázatos viszonyunk."
"Legtöbbször a figyelmet holmi izommunkával tévesztik össze. Ha azt mondjuk: »Most pedig ide figyeljetek!«, láthatjuk hogy a gyerekek homlokukat ráncolják, visszafojtják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat. Ha két perc múlva számon kérjük tőlük, mire is figyeltek, szót se tudnak felelni. Egyáltalán semmire se ügyeltek: semmire se figyeltek, csupán izmaikat tornáztatták."
"A testi munkával szemben a "megfeszített akarat"; itt nem sokat számít. Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv és öröm kell hogy kísérője legyen. Értelmünk ereje is egyedül az örömben növekedhet és hozhat gyümölcsöt. A tanulásnak az öröm a levegője és lélegzetvétele."
"Húsz perc odaadó figyelem minden fáradság nélkül többet ér, mint háromórás homlokráncoló, nekikeseredett szorgalom, mely a kötelességteljesítés önelégült érzésével jelenti ki: "most aztán alaposan dolgoztam". "
"De a könnyed, örömteli és odaadó figyelem, ha csak húszperces is, valójában mégis sokkalta nehezebb. Van valami a lelkünkben, ami a valódi figyelemnek sokkalta inkább ellene szegül, mint testünk a fáradságnak. Ez a valami sokkalta közelebb van a rosszhoz, mint maga a testünk. Ezért valahányszor valóban figyelmesek vagyunk, egyúttal valami rosszat is megsemmisítettünk magunkban."
"Odaadással tele figyelem: ez az egyedüli valóságos figyelem. De ebben benne van az is, hogy a valódi figyelem telve várakozással, hogy semmiféle türelmetlenség nincs benne. Fölméri a problémát, de sose akar elébe vágni a megoldásnak. Kívánjuk megoldani a feladatot, minden ízében tudatosítjuk magunkban és várunk. Fülelünk a megoldásra."
***
Tehát ezt értem elengedő figyelemnek, befogadó figyelemnek, mely mind az absztrakt művek létrehozásának, mind befogadásának kulcsa, de kulcsa még sok mindennek, általában a pedig minden igazán fontos emberi tevékenységnek.
És most még egy picit elidőzve itt Pilinszky egy kis prózai írásából tettem ide egy részletet, mert nagyon is idetartozónak gondolom.
A történet "felütése" is érdekes, a fotósról. A középső az "iskolázott figyelemről szól... végül kiderül, hogy az egész kis írás egy Kondor Béla kiállítás kapcsán született.
***
"Mulatságos történettel kezdeném. Esztendőkkel ezelőtt a Belvárosi kávéházban üldögéltem, amikor is egy idős hölgy ment el az ablak előtt.
- Mit gondolsz, ki volt ez? - fordult felém barátom, akivel gyakran játszottunk efféléket.
- A foglalkozása? - kérdeztem.
- Igen, a foglalkozása.
Az asszony eközben a sarokra érkezett, s ott még egyszer föltűnt a túlsó ablakban.
- A foglalkozása? - kezdtem bizonytalan hangon, majd hirtelen a látnok bizonyosságával: - fényképész!
Először barátom ijedt meg, majd én, hogy kitaláltam: az asszony csakugyan fényképész volt. Pedig elvétenem lett volna lehetetlen! Mikor ugyanis az ismeretlen hölgy a kávéház túlsó ablakához ért ő is észrevehette, vagy már előzőleg is észrevette barátomat s most a kellő helyzetet kihasználva, szeme sarkából pillanatfelvételt készített rólunk. Nekem e pillanatfelvételt csak elő kellett hívnom mindenfajta retusálás nélkül.
Sejtik talán már, miről van szó: a művészi figyelem természetéről és sorsáról.
Engem álmaimnak sohase a köznapi értelemre lefordítható jelentése, analízise érdekelt, hanem az álomképek minőségi ereje. Hogy mi is az, ami miatt álmunkban a legelmélyültebb érdeklődéssel szemlélünk egyetlen szál csenevész fácskát is, amikor pedig ébrenlétünkben közönyösen haladunk el akár a legszebb erdő előtt?
Úgy vélem, az álom ereje abban rejlik, hogy az álomban minden egy. Együtt és egyben van: kép, értelem, érzés, vágy és cselekedet, kint és bent, hasonlat és hasonlított. Álmunkban mintha az elveszett paradicsomba járnánk vissza, érintetlen pázsitfoltok és elszenesedett ligetek közé. Ettől olyan szép; ettől olyan lidérces. De mindenképp valami visszahozhatatlan egységet idéz, ami végképp mögöttünk már. Talán ezt az elveszett egységet keressük a művészetben is, próbálva összerakni a részeket harmonikus egésszé? Így az eklektikus hajlandóságúak. Van azonban ennél egy forróbb megoldás;, mely a megosztott valóságot nem összerakni, hanem egybeolvasztani kívánja, hogy ismét együtt és egyben lehessen minden: kép, értelem, vágy és cselekvés, hasonlat és hasonlított, mindaz, amitől az álom pázsitjai és ligetei tépettségükben is oly kifejezőek, szakadozottságukban is oly egyek.
A művészetben ez a forróbbik eljárás egyetlen pillanat ajándéka. A művész minden erőfeszítése ennek az egy pillanatnak a kegyelméért történik, s nélküle minden hiábavaló. Mindegy, hogy mikor következik be, munkája közben, vagy mindjárt az első, vagy akár utolsó pillanatában. Sokszor már meg is történt, amikorra észreveszi. Nem fontos; a fontos az, hogy észrevegye. Akkor már ott is van, realizálódott is művében, véglegesen és megmásíthatatlanul, erőfeszítés nélkül, mint a legfőbb erőfeszítés gyümölcse, s azon túl a legkeserűbb műben is ez az egyetlen édesség az egyedül érvényes.
Az én fényképésznőmet is a pillantásáról ismertem fel. Jó iskolája volt; iskolázott figyelme.
De a művész figyelme ennél sokkalta mélyebb. És figyelménél is mélyebb az a bizonyos pillantása, ama bizonyos pillanatban, melyről az imént esett szó.
Többször is végigjárva a most megnyílt Kondor Béla-kiállítás képeit: lépten-nyomon, képről képre megállapítható a festő egyre mélyebbről érkező tekintete, az a mind beljebbre exponált pillanat, mitől a világ egy másodpercre egy lett, és nemcsak a vásznakon, és nemcsak egy másodpercre.
Az évszámok segítségével nyomon követhetjük e figyelem sorsát. A vonalak egyre kuszábbak, egyre elengedettebbek. De az egész egyre könyörtelenebb pontossággal, egyre irgalmasabb éleslátással, egyre gyengédebb ökonómiával szól hozzánk. S ez az egység többé már nem mögöttünk, hanem velünk van.
Simone Weil még tovább megy, amikor egyenesen figyelmünktől teszi függővé szeretetünket, a kettőt mintegy azonosítva egymással. Előadásában az irgalmas szamaritánus története a figyelem története, csoda, mely a fölismerés villámcsapásaként játszódik le két ember között, akik közül az egyik birtokosa emberi személyiségének, amit a másik tökéletesen elveszített. Kettejük közül az egyik parányi mezítelenség csupán, erőtlenül és vérzőn az árokszélen, névtelenül, anélkül hogy bárki is tudna róla. Azok, akik elmennek mellette, alig veszik észre, s pár perc múlva azt se tudják, mit is láttak szemükkel. De egyvalaki megáll az úton és fölfigyel rá. A cselekedet, mi ezután következik, már csak automatikus folytatása a figyelem e pillanatának. Ez a figyelem: teremtő volt. A cselekvés, ami pedig követi: lemondás. Föltéve, hogy tiszta. Aki végbeviszi, lemond önmagáról, hogy a másikat életre keltse. A felebaráti szeretet, mivel teremtő figyelem a szülője, rokon a zsenialitással.
És ezzel tulajdonképpen eljutottam oda, ahová meg akartam érkezni, s amit már előzőleg Kondor művészetében irgalmas éleslátásnak neveztem. A felületen egyre sokasodó esetlegességek, zavar és tanácstalanság, mind lazább szövetek, foszlékonyabb matériák, kiszolgáltatottabb lények és tárgyak, de mind egy láthatatlan teremtés egyre átfogóbb és egyre lemondóbb gesztusában, aminek nem lehet ellenállni.
Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintetet és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen, mint a segítség. A felebarát pillantása ez, és az angyalé ahogy angyal volt, aki hátunk mögött valamikor a kaput bezárta."
Szerkesztette: nordwick - 2012-07-25 08:11
Igen Vili, így van.
"Az absztrakt a legfogékonyabb irányzat az előítéletekre, azok kialakulására és megnyilvánulására",
Elfogultságra, ítéletre, osztályozásra, kirekesztésre...
Így van.
És pont erről beszélgetünk itt: ahogy Atti fogalmaz:
"Macerásabb befogadni" . Az valós munka lenne. Az előítélet képzése, az ítélkezés, az osztályozás stb stb... nem valós munka, hanem az erre lusta ember pótcselekvése.
És akkor én meg egyúttal, ezzel a gyönyörű Pilinszky gondolatsorral, meg is kezdeném Kamilla tablóképeiről való gondolkodást.
IV. tabló - 2. kép --- Kondor Béla: "Bukott angyal" (1967)
(Picit nagyobb kép, kattintással tovább nagyítható)
PS
Most mondta valaki, hogy Pilinszky ezen írása e festmény előtt kelt, talán 1965-ben, talán annak utórezgéseként, hogy Pilinszky Kondor kiállítását nyitotta meg... ezen tűnődik... picit előtte, vagy picit utána... a folyamatnak (amit leír) EZT az állomását (Tehát a "Bukott angyalt" még ekkor nem láthatta... ám, ennek ellenére "jósolja meg" látja kristály tisztán Kondor képeinek (művészetének) konvergenciáját
Szerkesztette: nordwick - 2012-07-26 02:04
..hááááát,egy gondolat,amit még ki szeretnék adni magamból: vannak könnyebben és vannak nehezebben emészthető absztraktok.Minél elvontabb egy munka-annál nehezebben emészthető-ez természetes.És minél 'azabb',annál kevesebben szeretik,mert 'elcsapja a hasukat'..A 'JÓ ABSZTRAKT'nyilvánosan elfogadott definíciója szerintem a következő: vegyünk egy 'sikeresedő' festőt,aki nonfiguratívat fest-legyenek a képei némileg értelmezhetőek, hogy a publikum IS lásson bennük örömére VALAMIT, okos és tapasztalt emberek méltassák az alkotót és munkáit, és legyen elegendő publicitás a képek és az alkotó körül..mondhatni: egy kis homok-egy kis mész..
..ha a receptből kimaradnak összetevők,akár csak egy is, akkor bizony könnyen átlendülhet a mi absztraktunk primitív dilettantizmusba-és a festőnk primitív dilettánsba..Ezért rizikó az ABSZTRAKT,. és ezért hangsúlyoztam fentebb az 'elhivatott' szót. Egy kihajtott 'lágyszárú' ötlet sosem lesz az. Kell legyen eleje-vége és közepe jó vastagon, hogy látszódjon. És fás -szárúnak kell lennie..
és most jöhetnek a tablók..
Azt hiszem két részre tudnám bontani amit írsz.
Az eleje az "emésztés". Szerintem is így van, vannak könnyebben és nehezebben emészthető absztrakt képek.
Ugyan úgy, ahogyan könnyebben és nehezebben emészthető gondolatok. Festőként azt gondolom a lehető legnagyobb mélységig vagy magasságig kell elmenni az embernek. És azon túl. Nem az emészthetetlenség a cél, hanem az, hogy az ember a saját centrumába eljusson. A világ, vagy maga az ember saját maga számára emészthetetlen? Lehet, de lehet hogy nem. Lehet hogy éppen valami nagyon szép, kristálytiszta dolog van ott. Azt gondolom azért, hogy a világ nem hasonlít egy ételmérgezésre végső megértésekor.
A nézőre ugyan ez érvényes, hiszen ő együtt utazik a festővel. Talán kicsit más a helyzet, mert nem rezonálunk ugyanazokra a dolgokra. Nekem ha nézek egy képet, és érzem hogy itt nem fog rezonancia keletkezni: az sem mérgező, inkább semleges. Egyszerűen tudom hogy a festő által bejárt út nem az enyém, nem nekem való.
***
A gondolatod másik része, a "Jó absztrakt"...
Szerintem itt viszont a (társadalmi) megítélésről beszélsz, ami mindig is volt, és mindennel kapcsolatban, dehát az teszi a művészt hogy nem foglalkozik ezzel. Nem az ő dolga, vagy hogy mondjam. A festő ha teszi a dolgát, akkor teljesen mindegy hogy minek nevezik, jó festőnek vagy rossznak, attól még az marad, és azt csinálja amire hivatott.
Az meg végképp egy jelenkori butaság, hogy egy festő "felépíthető". Hiába is kísérleteznek manapság egyre intenzívebben ezzel, nem megy. Hogy milyen receptek vannak, azt nem tudom. Hallottam egészen elképesztő példákat arra, hogy hogyan akarnak festőket "előállítani".
Hazaikat is... Igazából én azt gondolom legyen ez azoknak a problémája akik ezzel foglalkoznak.
A videót Dorci találta, és osztotta meg, a facebookon, engem lenyűgözött. Majd részletesen is elmondom hogy miminden miatt.
Arnold a Te linked is tetszik, szerintem minden nagyon jó ami szélesíti (és nem beszűkíti) a nézőpontunkat. Egy ilyen portál tanulmányozása is jó, megtudjuk belőle hogy a világon sokfelé élnek kortársaink, élnek, dolgoznak, és gondolkodnak, és nem egészen úgy ahogy mi. Jó dolog megismerni ezt.
Szerkesztette: nordwick - 2012-08-06 11:29
..idézem magamat mielőtt megkérdezem..".A 'JÓ ABSZTRAKT'nyilvánosan elfogadott definíciója szerintem a következő: vegyünk egy 'sikeresedő' festőt,aki nonfiguratívat fest-legyenek a képei némileg értelmezhetőek, hogy a publikum IS lásson bennük örömére VALAMIT, okos és tapasztalt emberek méltassák az alkotót és munkáit, és legyen elegendő publicitás a képek és az alkotó körül..mondhatni: egy kis homok-egy kis mész.."...akkor ez az eset itt fent mi is?
Vilmos: látom persze ezt a nézetét is ennek a videónak. Meg úgy általában a témának is van egy ilyen nézete. De legalábbis nekem ez nem érdekes. Nem foglalkoztat. Nem foglalkoztat hogy tehetséges kreatív, alkotó emberek körül mindig is egy csoport naplopó támad egyszerre, hogy sütögessék SAJÁT gesztenyéjüket. Ez mindig is így volt, így van... sokkal inkább az érdekel ami az alkotóban zajlik alkotás közben, az ő felfedező útja, és a néző hasonló felfedező útja.
***
Olvastam alig 2 perce a video három utolsó kommentjét...
Ezekkel én nagyon egyetértek.
Mielőtt elmondanám a saját véleményemet, ha szabad akkor idézném ezeket.
(Atti: szabad így idézni?, úgy értem nem ütközik valamilyen szabályba? Ha igen, semmi gond, moderáld ki)
***
"Picassónak igaza van. Minden gyerek kreatív és minden gyerek művész, csak hát....elromlik....elrontjuk....kiöljük .... Pedagógus vagyok, tudom: A boldog nemtudás állapotából fakadó kreativitást az óvoda és az iskola KIÖLI a gyerekből. Mire felnőtt lesz, NEM MER pl egy fejet rajzolni, ehhez tanfolyamra jár majd, ahol még jobban kiölik belőle a maradék kreativitást is. NAGY MŰVÉSSZÉ CSAK A VÁLHAT, AKI FELNŐTTKÉNT KÉPES VISSZATÉRNI A GYEREKKORI BOLDOG, ABSZOLUT MÉRTÉKBEN SZABAD KREATIVITÁS VILÁGÁBA. A BOLDOG NEM TUDÁS ÁLLAPOTÁBA. eZ NAGYON KEVESEKNEK ADATIK MEG, PEDIG SOKAN HISZIK, HOGY ELJUTOTTAK ODA (CSAKHOGY SOKSZOR KILÓG A LÓLÁB ) "
(Jávorka Csaba)
***
"Visszatérve a témára a videón látható gyerek esetében mindenképpen értékelendő a szakmai felkészültség. Ezt nem a vászon-gyaloglásra értem, hanem arra, h pl. milyen szépen lealapozza pirosra a vásznat (profi munka, a képet hátulról kezdjük és kifelé haladunk) utána a vastag flakonos mustárszerű effekttel pedig kontúrokat rajzol rá. Ekkora képeket, fektetett állapotban még felnőtt fejjel is kevesen kezdenének el (nincs rálátás ugyanis) Azt pedig mindenképpen értékelni kell, h nem úgy kezdi a rajzolást, h alul egy vékony zöld csík (ez a föld) felül egy kék (ez az ég) hanem teljesen egyéni látásmóddal KÉPET ALKOT... és ami a lényeg, hogy nem akar másolni, sem Disney hercegnőket, sem a látványt, sem Pollock-ot (azt az inzertet már gonosz felnőttek tették oda utólag)"
(Pekó Zsolt)
***
"Én, ha megtehetném adnék a gyerekeim kezébe ekkora vásznakat és ennyi festéket az tuti. Nem hiszem, hogy ez ártana nekik, sőt. Kiöli belőle a kreativitást? Nem hinném. Jót tenne az önbizalmuknak, a lelküknek, könnyebben feldolgozzák az élet dolgait ... én most is igyekszem jó minőségű festékeket és papírokat biztosítani nekik, hetente többször van igényük arra hogy rajzoljanak vagy fessenek, de náluk már megjelent a társadalom elvárása, hogy egy ember, vagy állat minél jobban hasonlítson arra ami. ... ők már nem tudnának ilyen önfeledten "pacsmagolni", csak ha megtanítom, megmutatom nekik, hogy ezt is lehet. Az ember elfelejti hamar ezt a felszabadult, önfeledt, kreatív ábrázolást, aztán évek múlva felnőtt fejjel megpróbálja ezt újra megtanulni :-) Igen minden kis gyerekben benne van ez, csak általában elnyomják a szülők, vagy nem foglalkoznak vele."
Én úgy gondolom, ha valaki egy internetes oldalra kiír egy véleményt, azt szabad idézni, még akkor is ha egy zárt csoportba ír. Persze a forrást illik megjelölni. Nem tudom erre van-e valami jogszabály egyébként?
Örülök, hogy idéztél tőlem is nordwick ... jól esik (így nekem már nem kell )
(Kondor Béla: "Bukott angyal" c. képe egyik kedvenc képem és kedvenc festőm.)
igazatok van..magam is megosztottam a Picasso idézetet,mindhárom idézett vélemény a sajátom is lehetne idézőjelben. Itt és most én vagyok (megint) a 'reasonable doubt'-a bizonyosság kérdéses mértéke..ne haragudjatok,de nekem belső késztetésem van dolgokat addig piszkálni,míg vele kapcsolatban embereket állásfoglalásra nem bírok.Lehet,nem szerzek barátokat ezzel,de nekem tudnom kell a véleményeteket dolgokról..
Dorci: Én örülök, egyrészt, hogy megtaláltad ezt a videót, vannak részei, amiket lehet hogy már 20-adszor nézek meg :-)
A másik, hogy nagyon szívesen idézek tőled, mert nagyon egyet gondolunk a gyerekek képzőművészettel való kapcsolatáról. Egész konkrétan amit itt idézek tőled azt már nagyon régen mondom, barátnak, fórumokon mindenhol. Lehetséges, hogy ha erről sokat beszélünk, szépen apránként ez fajta felfogás is elterjed, és a gyerekeinknek, vagy a későbbi generációknak nem fognak akkora falat emelni az ostoba felnőttek, tanárok, stb, hogy idejekorán elveszítsék elveszítsék a kapcsolatot a valósággal, az önkifejezés, a megismerés a gyönyörködés, az öröm reális lehetőségeivel.
Egyébként ami még a legfontosabb, hogy akinek van gyereke, az a gyakorlatban is valósítsa meg ezt a felfogást. Tapasztalatból mondom, hogy működik.
***
Vili: én a magam részéről megyek a saját gondolatmenete szerint, és TÖK JÓ, hogy kizökkenek belőle. Én magamtól nem tárgyalnám az absztrakton belül az "absztrakt festészet managelése" problémakört, eszembe se jutna, DE most látom csak, hogy mennyire lényeges lehet ez. Tehát konkrétan pl. ebben a videóban van egy csomó minden, ami fölött én alapból elsiklok, mert nem érdekel.
Hát akkor most ezeket mondom előre. (Ahogy az előbb is mondtam) : ezt a kislányt már megtalálták a fentebb említett naplopók, és mérgezik az életét. Nem az lesz belőle, ami nélkülük lenne. És elég szomorú az, hogy ha abban van pénz, a gyerekkor szentsége sem számít már.
Tehát: addig "piszkáltál" míg állást foglaltam :-) De ez ismétlem: jó dolog, szerintem nyugodtan provokáljál máskor is. :-) Én a szép dolgokról szeretek beszélni, de van véleményem a rosszakról is. Szerintem írod a "mértéket": igenis meg kell mérni a dolgokat, s lehet hogy könnyűnek bizonyulnak. Én "megmértem" ezt a videót, levagdosom róla ezeket a súlytalan darabokat: és mégis a maradék súlyosnak bizonyult...
***
***
És most akkor a videóról.
Leszámítva amit Vilinek mondtam (hiszen egyértelmű, hogy ez eredeti alapszándéka szerint egy PR videó) legelőszöris felhívnám a figyelmet az operatőr-rendező munkájára. Hogy miért is ezzel kezdem mindjárt kiderül.
A képekről, és a művészekről egyes szám harmadik személyben beszélünk. Elemzésekkor például. EZ óriási hiba. Hiszen a mű egyes szám első személyben készül. Egy megélt dolog, egy élmény.
Az absztrakt képek (vitaindítómban írtam) még felfokozottabb mértékben azok. Egy utazás ami MEGTÖRTÉNIK a festővel. Egy gondolat aminek jelentőségével AZONOSUL. Vagy amit Kamilla ír, extázis, fájdalom, esendőség, magány, rettegés... stb amit MEGÉL.
Ezek egyikét sem lehet egyesszám harmadik személybe "transzformálni" anélkül hogy a lényege el ne veszne, a fürdővízzel a gyereket ki ne öntenénk az ablakon. Tehát egy olyan mondatnak hogy a "Festő nagyon örült mikor ezt a képet festette" se füle se farka.
Minek van? Kamilla írja, hogy a néző egy festmény (fekete négyzet) előtt állva elsírta magát. Ennek van.
Visszatérve a videóra: az operatőr készít egy csomó képkockát, amiben igyekszik bemutatni AZT az élményt, ami a kislány a festés közben megél. Ezek egy része az anyag (a festék) élménye, (festékcseppek lassított repülése a térben pl.) egy másk része a fény élménye, a fény érzékelése megélése. Ahogy azt a festő megéli. (Pl ezekre gondolok: 0:30, 0:47, 1:34, 1:46, 2:25, 3:00, 3:19...)
Ezzel amennyire csak tudja, eltolja a hangsúlyt az egyesszám első személy felé. Na én ezt érzem nagyon fontosnak. A másik a kislány tekintete: a Csernus filmnél írtam, hogy az operatőrnek sikerült a "figyelmet" megörökítenie. Itt is sikerült.
A harmadik meg az, ami nagyon fontos, hogy ez egy gyerek. Sikerült megörökíteni azt a varázsvilágot is, amiben mozog. Egy felnőtt festő is a megszokotthoz képest varázsvilágban mozog, de a gyereki varázsvilág más. Sokkal teljesebb. Sokkal jobban EGYBEN van még minden, a gondolat még az érzéstől nem válik annyira el, harmóniák, ritmusok, színek, tapintások, pszichofizikai észlelések, stb stb... EGYBEN vannak.
Ennek a képnek nem EZ a legfontosabb értelmezése, amit most leírok (bár átfedések vannak az meg ez közt). Ez a kép az utóbbi idők számomra legfontosabb absztrakt képe, így hát elég régi adósságomnak érzem, hogy beszéljek róla.
A kép feltétlenül ünnepről szól. Ma is ünnepelünk, és gyakorlatilag nem tudjuk hogy mit. Annyiféle módon deformálódott ez a mai ünnep.
A képet mikor először megláttam egy kenyér jutott eszembe.
Ezt az első érzésemet mondanám el most. (Aztán jött sok más - ezeket majd máskor)
A kereszt miatt gondoltam először is, hogy kenyér.
Régen mielőtt a kenyeret megszegték késsel keresztet rajzoltak rá.
A kör forma, egy ciklus, a teljes év, az a munka, odafigyelés, amit egész éven keresztül kellett követni, hogy a vetésből aratás legyen, kenyér és ünnep. A régi idők emberének létkérdés volt együtt élnie a világegyetem nagy ciklusaival.
"Van ideje a vetésnek, és van az aratásnak"
(Mikor majd megpróbálom elmesélni pl. a kép adventi koszorúval való kapcsolatát, részletesebben is kitérnék ezekre a kozmikus időkre)
A kereszt is sokkal régebbi jelkép, mint gondolnánk, (kereszténység előtti pl.)
A horizontális vonala azt jelzi, hogy itt lakunk a Földön, minden nehézségét, terhét vállalnunk kell, ugyanakkor a vertikális vonal, a szellemi, lelki felemelkedés lehetősége is adott.
A kenyérre mikor a keresztet rajzoljuk: ezt kívánjuk. Áldást kérünk.
A régi kor embere természetes módon érezte, hogy a kenyér szentség, benne van az egész világmindenség. A kenyérre így gondolni, azt jelentette, hogy az egész világra gondol szentségként.
A helyzet az, hogy a mai emberre ugyanúgy érvényesek volnának a ezek a dolgok, mint a régi korok szántóvető emberére. Ugyanúgy tudomásul kellene vennie a nap járását az égen, a világ alapvető erőit, természetét, ugyanúgy szüksége lenne szellemi felemelkedésre.
Szeletelt kockaformájú zacskós kenyeret veszünk a plázában...
Arra nehéz keresztet rajzolni.
Ma már ezt belül kell megtennünk, magunkban.
Nordwick (32 üzenetében) feltett képhez: Néhány nappal ezelőtt pásztáztam végig a Google térképet. Szebbnél szebb formációk vannak. Ilyenkor érzi az ember, hogy milyen szép a mi Földünk.
:-) Ez egy Jávorka Csaba organikus absztrakt parafrázis lett volna. :-) Direkt nem írtam semmi kommenet. :-)
S valóban. A világ az ami szép, a Föld.
Elképesztő mikroszkópos, távcsöves normál makrofotók sora viselkedik alapaból, minden beavatkozás átalakítás nélkül "absztrakt festményképp".
A kérdés nem is ez, hanem az, vajon az ember el tud jutni észlelésben, kifejezéseben eddig a csodáig, a "Világ festményeiig" A Világig?
Vagy elzáródott előle, és nem érintheti meg többet, és nem beszélhet róla?
Na ezt együtt írtuk. És igen a kérdés ugyan ez.
Ha úgy állnánk hozzá, hogy vigyázunk rá, az csak odafigyeléssel menne.
Akkor ő is sokkal többet mesélne magáról, sokkal szebb képeket tudnák ezután rajzolni.
Még egy picit pontosítva: tehát ha egy vagy sok ilyen fotót nézegetünk, egy idő után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi az absztrakció. Az absztrakció az a művelet, ami során a természettől, világtól, Földtől elidegenedett, eltávolodott ember saját magát alakítja hogy visszajusson a Földig, annak kutya közönséges, természetes formáihoz.
Fordítva: ha a Föld beszélni tudna, azt mondaná: van itt rajtam, bennem egy csomó dolog (realizmusnak nevezné ezeket... pl ezt a légifotót) ... meg még futkos itt a hátamon egy fura kis absztrakt lény, az ember. :-)
I.
A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. A grafika lényege könnyen és joggal csábít absztrakcióra. Adva van az imaginárius jelleg séma- és meseszerűsége, ami egyszersmind nagy pontossággal jut kifejezésre. Minél tisztább a grafikai munka, vagyis minél inkább hangsúly kerül a grafikai ábrázolás alapjául szolgáló formaelemekre, annál hiányosabbá válik a látható dolgok realisztikus ábrázolására alkalmas fegyverzet.
A grafika formaelemei: pontok, lineáris, síkbeli és térbeli energiák. Egy térelem, ami nem összetett alegységekből áll: például felhőszerű párás folt, melyet a teli ecset különböző erősségi fokai hoznak létre.
II.
Fejlesszünk: tegyünk - topografikus terv felvázolása nyomán - egy kis utazást a jobb megismerés honába. A holtponton túllendülve kerüljön sor az első mozgalmas tettre (vonal). Hamarosan meg kell állni, hogy lélegzethez juthassunk. (Megszakított vagy többszöri megállással tagolt vonal.) Nézzünk vissza, meddig jutottunk (ellenirányú mozgás). Fontoljuk meg gondolatban utunkat oda és amoda (vonalköteg). Folyó állja utunkat, csónakhoz folyamodunk (hullámmozgás). Távolabb fent lenne egy híd is (ívsor).
A túloldalon hason érzületű lénnyel találkozunk, ő is arrafelé igyekszik, ahol nagyobb megismerésre lelni. Előbb örömteli egyezés (konvergencia), majd fokozatosan különbözések állnak elő (két önállálló vonalvezetés). Mindkét részről némi ingerültség támad (a vonal kifejezése, dinamikája és pszichéje).
Frissen felszántott földön megyünk keresztül (vonalakkal átszelt sík), aztán egy sűrű erdőn. ő eltéved, keresgél, sőt egyszer a szaladó kutya klasszikus mozgását írja le.
Magam sem vagyok már egészen hűvös: az új folyó menti tájat köd borítja (térelem). Hamarosan kitisztul megint.
Kosárfonók térnek haza kocsijukkal (a kerék). Egy gyerek van velük, akinek a haja vidáman göndörödik (a csavarmozgás). Később fülledt lesz a levegő, az éjszaka közeledik (térelem). Villám a láthatáron (cikkcakk-vonal). Felettünk még csillagok (pontvetés).
Hamarosan elérjük első szálláshelyünket. Elalvás előtt egy s más még emlékként újra felmerül, mivel egy ilyen kis utazás sok benyomással jár.
A legkülönbözőbb vonalak, foltok, pöttyök. Sima síkok. Pöttyözött, vonalkázott síkok. Hullámmozgás. Gátolt, tagolt mozgás. Ellenmozgás. Fonat, szövet. Falazott, fedett tér. Egyszólamúság. Többszólamúság. Elvesző, felerősödő vonal (dinamika).
Az első szakasz boldog egyenletessége, aztán a gátlások, az idegek! Visszafogott reszketés, reményteli szelek hízelgése. A vihar előtt fék-baleset! A düh, a gyilkolás.
A jó ügy mint vezérfonal, maga is sűrűben és alkonyatban. A villám ama lázgörbére emlékeztetett. Egy beteg gyermekére... Akkor.
III.
A grafikai ábrázolás olyan elemeit neveztem meg, melyeknek láthatóan hozzá kell tartozniuk a műhöz. Ez a követelmény nem úgy értendő, hogy egy műnek csupa elemből kell állnia. Az elemeknek formát kell kiadniuk, anélkül hogy eközben feláldoznák magukat. Meg kell őrizniük magukat.
Közülük többnyire néhánynak együtt kell állnia ahhoz, hogy formákat vagy tárgyakat képezzenek, avagy egyéb másodrendű dolgokat. Síkokat egymással kapcsolatba lépő vonalakból (például mozgó vizibogarak láttán), vagy téralakzatokat harmadik dimenzióval kapcsolatos energiákból (keresztül-kasul cikázó halak).
A formális szimfónia ilyen gazdagodása révén a variációs lehetőségek, és ezáltal az eszményi kifejezési lehetőségek számolhatatlanul megnövekednek.
Kezdetben ugyan a tett van, ám felette áll az eszme. És mivel a végtelennek nincs meghatározott kezdete, hanem kör-szerűen kezdettelen, az eszme számít elsődlegesnek. Kezdetben vala az Ige, így fordítja Károli. (Im Anfang war das Wort, így Luther.)
IV.
Mozgás képezi minden keletkezés alapját. Lessing Laokoonja, amely ifjúkori gondolatkísérleteinket gerjesztette, nagy hűhót csap időbeli és térbeli művészet különbsége körül. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, tudós téveszme az egész. Mert a tér is időbeli fogalom. Ha egy pont mozgássá és vonallá válik, ehhez idő kell. Csakúgy, mint akkor, ha egy vonal síkká tolódik el. Ugyanígy, ha síkok mozgásából tér alakul.
Talán egyszerre keletkezik egy kép? Nem, darabról darabra épül fel, akárcsak egy ház. És a néző, ő vajon egyszerre van kész a művel? (sajnos, gyakran igen.)
Nem azt mondta-e Feuerbach, hogy egy kép megértéséhez egy szék is hozzátartozik? Minek a szék?
Hogy a fáradó lábak ne zavarják a szellemet. A lábak a hosszú álldogálástól fáradnak el. Tehát a színtér: idő.
Karakter:mozgás. Csak az önmagában halott pont időtlen.
A világmindenségben is a mozgás az eleve adott. A nyugalom a Földön csak az anyag véletlenszerű gátlása. Ezt a megragadást elsődlegesnek tekinteni tévedés.
Az Írás genezise igen jó példa a mozgásra. A műalkotás is elsősorban genezis, sosem mint terméket élik át.
Bizonyos tűz éled, hogy keletkezzen, fellobban, a kézen keresztül továbbvezet, tovaáramlik a táblára, és a táblán, szikraként visszavetül, a kört zárva oda, ahonnan érkezett: vissza a szembe és tovább.
A néző lényegi tevékenysége is időbeli: egyik részt a másik után viszi a látógödörbe, és ahhoz, hogy új darabra állítódjon be, el kell hagynia a régit.
Egyszer csak abbahagyja és elmegy, miként a művész is. Ha érdemesnek tartja, visszatér újra; miként a művész.
A néző - mintegy legelésző állat módjára letapogató - szeme számára utak állnak készen a műalkotásban. (A zenében csatornák vezetnek a fülhöz - ezt mindenki tudja -; a drámában mindkettő mindkettőhöz.)
A képi mű mozgásból született, maga is megállapodott mozgás és mozgás fogja fel (szemizmok).
V.
Korábban olyan dolgokat ábrázoltak, amelyeket a földön láttak, szívesen láttak vagy szívesen láttak volna. Most nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világegészhez vetve csak elszigetelt példa és hogy más igazságok vannak látens többségben. A dolgok kitágult és megsokszorozódott értelemben mutatkoznak, látszólag ellentmondva a tegnapi racionális tapasztalatnak. A véletlenszerű lényegivé tevésére törekszünk. A jó-rossz fogalmak bevonása erkölcsi szférát teremt. A rossznak nem kell diadalmas vagy megszégyenülő ellenségnek lennie, hanem az egészben együttműködő erőnek. A nemzés és fejlődés tényezőjének. Az ősférfias (rossz, izgató, szenvedélyes) és az ősnőies (jó, növekvő, higgadt) egyidejűsége mintegy az etikai stabilitás állapota.
Ennek megfelel a formák, mozgás és ellenmozgás szimultán összekapcsolódása, avagy naivabb esetben a tárgyi ellentéteké (kolorisztikusan: széttagolt szín-ellentétek alkalmazása, mint Delaunay-nél). Minden energia kiegészítőt kíván, hogy meg tudja valósítani a magában nyugvó, az erők játéka fölött álló állapotot. Az absztrakt formaelemek egyesítése konkrét tárgyakká vagy absztrakt dolgokká, mint amilyenek a számok és a betük, végül egy formális kozmosz megteremtésére vezet, ami olyannyira hasonlít az egész teremtésre, hogy elég egy lehelet, és a vallásos kifejeződése, a vallás tetté válik.
VI.
Néhány példa:
Egy ókori ember, ha hajós és csónakban ül, joggal élvezi a dolgot és méltányolja e szerkezet értelmes kényelmét. Ennek felel meg a régiek ábrázolása.
Most pedig egy modern ember egy gőzhajó fedélzetén lépkedve átéli:
1.saját mozgását, 2.a hajóét, amely ellentétes irányú is lehet, 3.az áramlás mozgásirányát és sebességét, 4.a Föld forgását, 5.pályáját, 6.a holdak és a csillagok pályáját körülötte. Eredmény: mozgások szövedéke a világmindenségben, centruma a gőzhajón az Én.
Egy virágzó almafa, gyökerei, a felszálló nedvek, a törzs, az évgyűrűk keresztmetszete, a virág, felépítése, szexuális funkciói, a gyümölcs, a magház a magokkal.
A növekedés állapotainak szövedéke.
Egy alvó ember, vérének keringése, tüdőinek ütemes lélegzése, a vesék finom működése, a fejben álmok világa, kapcsolatban a sors erőivel.
Funkciók építménye nyugalommá egyesítve.
VII.
A művészet hasonlatként viszonyul a teremtéshez. Mindenkor példa, hasonlóan ahhoz, ahogy minden földi dolog is kozmikus példa.
Az elemek felszabadítása, összetett alegységekké történő csoportosítása, a széttagolás és egésszé történő újrafelépítés egyidejűleg több oldalról, a képi polifónia, a nyugalom létrehozása mozgáskiegyenlítéssel - mindezek magasrendű formakérdések, mértékadóak a formális bölcsesség számára, de még nem művészet a legfelsőbb körben. A legfelsőbb körben a sokértelműség mögött egy végső titok rejlik, és az intellektus nyomorúságosan kilobban. Lehet ugyan értelemmel szólni arról a hatásról és üdvről, amit ez kivált, méghozzá úgy, hogy a képzelet, ösztönrejtette vonzerőtől szárnyra kapva oly állapotokkal kecsegtet, amelyek valahogy bátorítóbbak és serkentőbbek, mint a jól ismert földiek vagy tudottan túlvilágiak. Hogy szimbólumok vigasztalják a szellemet, és ezek révén beláthassa: számára nem csupán az esetleges fokozatokat kínáló földi lehetősége áll fenn. Hogy etikai komolyság uralkodik, egyszersmind koboldszerű kacagás kíséri a doktorokat és csuhásokat.
Mert a felfokozott valóság sem képes tartósan üdvözíteni.
A művészet öntudatlan játékot űz a végső dolgokkal és mégis eléri őket!
Fel, ember! Értékeld ezt a kies kikapcsolódást, melynek során úgy változik a nézőpont, mint a levegő lélegzetvételkor, és olyan világban érezheted magad, mely kizökkentve erősítést kínál az elkerülhetetlen visszatéréshez a köznapok szürkeségébe.
S ezen túlmenően segítsen ahhoz, hogy levethessed lepleidet, és pillanatokra Istennek érezhesd magad. És hogy újra és újra örvendezhess az ünnepnapoknak, amikor a lélek asztalhoz űl, hogy éhet szenvedő idegeit táplálja, ernyedő ereit új nedvekkel töltse fel.
Erre az erősítő tengerre engedd magad vinni, szélesen áradó folyamon csakúgy mint kecses patakokon, amilyen az aforisztikus-szerteágazó grafika.
Belső út. A következő zenei példa arról szól, hogy az absztakciót befelé éljük meg.
A stride absztrakt zene. Irving Berlin: "Russian Lullaby" alapkompozícióját Donald Lambert "strideosította", absztahálta.
Swanson "kifelé" játszik, a közönségnek, (szinte zavaró, hogy mennyit tekintget kifelé, szemkontaktust teremt, reagál a közönség elismerő jelzéseire)
Az eredeti Berlin kompozíció sok részletét is bemutaja, hogy könnyebben értse a közönség az absztrakt részt, az absztrakcióból csak az absztrakt elemeket, sémákat illeszti össze, hangsúlyozza, hatást akar elérni.
Jaen Baptiste Franc ezzel szemben szinte azonnal belekerül az absztrakt világba, néhány taktus után. A stride csak a lüktetés, a geometrikus absztrakt szerkezete, az ami mentén belül megéli a zenét. Ahogyan az eredetileg is, az ősidőkben történt. Egészen a végén szűnik meg ez a monotónia, s tárul fel néhány hang erejéig a közönség számára is ami belül történt.
Bejelentkezés
Hozzászólások
Töltődöm! 
