Igen.... azon már sokat gondolkoztam, hogy milyen sok módon lehet keretet adni egy képnek, illetve egy beszélgetésnek.
A képet lehet paszpartuba tenni, a keret lehet keskeny, vékony, direkt antikolt, kopottas, láttam már szőrös keretet is, illetve van aki gyakran a keretre is ráfest 8én is megtettem már), mivel ezzel is akar valamit mondani. Azt hiszem mi most a keretre is festegetünk...é s biztos van valami jelentősége.... de ezen még gondolkodom egy kicsit, hogy mi az
A beszélgetésre is ez vonatkozik... sokféle kerete lehet....
Én meg egyszer beszélgettem egy öreg festőbácsival a budai várban, ott volt műterme (kiállítva sok kép, utcáról nyílik, bácsi mindig ottvan ...stb ) szóval beszélgettünk, többször... és aztán bevitt az udvarba, és megnézhettem KETTŐT (két képet) Az egyik a kettő közül, az volt, amire mindig "ráfestett" (az utóbbi X éveben (10?- 20?), mikor "megunta" (így fogalmazott). Amíg még lehetett, visszakaparta, de ha már beszáradt, akkor azt mondta, hogy "hm" van egy jó alap legalább ill (nem kell legalább alapozni) (10 éve már csak arra dolgozott)
De az igazi ... "csoda" a keretezett képe volt
Tehát egy keretezett üres vásznak kell elképzelni, amire...
(a többi titok
Szerkesztette: nordwick - 2013-01-13 15:57
Az öreg festő munkamódszeréhez hasonló egy kicsit az enyém is. A sok kép hiányzik a képből, de mindig van egy, amin szöszmötölök idétlen idők óta, és egy másik, amin már ott vár a következő kép, csak épp még nincs ráfestve.
Nem ér ám titkolózni!
A témán belüli újabb téma: kép és annak objektív megítélése.
Először is, én úgy gondolom, hogy minden festmény esetén LÉTEZIK annak objektív megítélése.
Az más kérdés, hogy nem mindenki képes objektív ítéletre.
1. Mert nem képzett a látása erre.
2. Mert ha az is , nem tudja kifejezni hogy mit is lát.
(A magam részéről nagyon kíváncsi vagyok arra, ki mit gondol erről.)
Bevezetésképp:
"Mit lát egy átlagpolgár?"
Vesztl Miklós (2012.07.11)
Nemrégiben fennakadt a "rostámon" egy jeles absztrakt festőnk mondata amint sajnálattal állapítja meg, hogy " az átlagpolgár nem érti meg az elvontabb képi megfogalmazások üzenetét".
Sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem csak azok, hanem igen sok festészettel ( kacérkodó) foglalkozó "kolléga" sem. De nem csupán az absztrakcióra néznek idegenül, hanem sokszor a giccses sablonokat sem tudják megkülönböztetni az igazi értékektől. Azt hiszik az a legnagyobb értékmérő, minél hibátlanabb egy kép. Pedig nem az a tökéletes ami hibátlan, hanem ami IGAZ, mert a saját belső átélés hitelesíti. A sajátos egyedi látásmód.Plusz némileg megbízható alapok. Tehát annál jobb egy kép, minél nagyobb az igazságtartalma Tartalom és forma, így tartoznak össze. Lehet egy nagyszerű gondoltot is silányan, lapos megjelenítéssel hazavágni, és ugyanakkor egy látszólag jelentéktelen téma is hihetetlenül érdekfeszítő és megrázó lehet, avatott, ihletett kéz előadásában. (Gondoljunk csak Van Gogh napraforgóira) Ez a dolog, vagy értékképzés egyébként stílusoktól független. Egy hiperrealista stílusu alkotó is teremthet saját világot, vagy közvetíthet egyedi mondanivalót. Ugyanakkor olyan festő is lehet igen maradandó( most nem a sikerest értem ezen) aki mondjuk a rajztudással kissé hadilábon áll, de mégis a személyiségéből fakadó látásmódjával igaz emberi értékeket képes közvetíteni festészetével. Az ilyen alkotó az úgynevezett őstehetség egyik fajtája. azért ebből elég kevés van.
Az értő látás, az értő (zenei)hallás, vagy az (irodalmi) szövegértő olvasás készsége nem kezdetektől adott egy embernek, hanem fejlesztehető és fejlesztendő. Dolgozni kell rajta.Művészettörténetet olvasni, meg ilyesmik. Az nem igaz, hogy minden csak ízlés kérdése. Ez csak kibúvó. annyit tesz:" nem akarom magam megerőltetni azzal, hogy végiggondoljam: Mit, miért, hogyan?" Kényelmesebb ellavírozni a jól bevált klisék kellemesen megnyugtató világában."
Egy másik fórumon ismerkedtem meg Wesztl Miklóssal, és mindig nagyra becsültem képei őszintesége és hitelessége miatt. "...nem az a tökéletes, ami hibátlan, hanem, ami IGAZ " - idézi Tibor a szavait, és ebben én is tökéletesen egyetértek Miklóssal. Korábban több festőportálon is megfordultam, és időnként súlyos vitákba keveredtem olyan önjelölt művészekkel, akiknek egyetlen érvük, kibúvójuk volt minden érvelés ellen: az egyéni ízlés sérthetetlensége, a mindent (jót, silányat) egyaránt piedesztálra emelő TOLERANCIA. Legyünk csak belátóak, hiszen ízlések és pofonok ..., szólt a régi nóta. Arról, hogy az ízlés fejleszthető, és hogy egy alkotó embernek kötelessége is pallérozni a saját ízlését, vitapartnereim hallani sem akartak. A Miklós által is említett megbízható alapokkal (például elfogadható rajztudás) úgyszintén hiába jöttem elő, mert újra jött a sablonos válasz: mindenki a maga ízlése szerint rajzol és fest. Erre megkérdeztem: a hegedűművésztől ugye elvárják, hogy ismerje és mesteri fokon kezelje a hangszerét, vagy a balettművész esetében ugye természetesnek veszik a magas fokú tánctudást, és a költőtől is elvárható ugye, hogy a hexametert meg tudja különböztetni a magyaros nyolcastól? Miért lenne ez másképp a képzőművészetben? Na itt rendszerint félbeszakadt a vita.
Lényegében egyet kell értenem Miklós gondolataival. Kevesen jutnak túl a dekorativitás valamilyen szintjén, és kevesen jutnak túl a ránézek, tetszik , nem tetszik, oszt kész, jól megmondom hozzáálláson. Elvárható lenne, legalábbis attól mindenképp, aki ilyesmivel foglalkozik, hogy művelje magát. A különbségek persze így is nagyok maradnak, mert nem ugyanonnan indulunk, és van aki bringával megy.
A festészet tartalmi, értékelvű megközelítése, meg főként üdvös lenne, alkotó és befogadó felől egyaránt. De hogyan rakjon bele tartalmat, akinek olyanja sincs? Na, és hogyan vegye ki belőle, aki még sose látott olyant? Ahhoz hogy kisüssünk valamit sütnivalóra is szükség van, és még úgy sem biztos hogy finom lesz. Így hát marad a sok fű, meg fa, hogy a macsekokat, és egyéb házi kedvenceket ne is említsem.
Az értékelő értékelése.
Iskolai keretek között viszonylag világos, hogy valaki tud vagy nem. Normái vannak. Nem kapsz bizonyítványt ha nem, és nem tölthetsz be ehhez a bizonyítványhoz kötött állást.
A szituáció olyan most, mintha odaállna egy ember egy műtőasztalhoz, és elkezdene szívműtétet végezni, mondjuk 8 általánossal, és ez sem őt, sem a többi orvost, sem a beteget nem zavarná.
" Volt egy módszere, amire talán az a kifejezés helyes, hogy induktív. Deduktívnak tartom mondjuk azt, hogy valaki odajön és azt mondja a rajzra pillantva, hogy a két láb közti távolság aránya nem olyan, hanem amolyan. Aki tehát azonnal megmondja, hogy mi a hiba, attól sokat nem lehet tanulni. Balás viszont azt mondta, hogy " Laci, fölállsz és majd szólsz, ha észrevetted, mi a hiba ". És előfordult, hogy órákon át álltam ott mire rájöttem a hibára, amit ő felfedezni vélt. Mert hiába láttam meg egy másikat, azzal ő nem volt elégedett, mert nem a legfontosabb hibát találtam meg. Az a lényeg, hogy aki észreveszi mi a hiba, az ki is tudja javítani.
Balás azt tanította meg, hogy az az igazán nagy dolog, ha megtalálod és kijavítod a saját hibádat. "
/Gyémánt László 1935- / "
(Rumi Olivér: "Idézetek kezdőknek és haladóknak..." 2010.December 15 (részlet) )
" Sokszor hallottam mondani, mily nehéz ennek vagy annak a kivitele. Magamban mosolyogtam. Nekem csak játék, kellemes játék, telve káprázatokkal. Olyan feladatba soha nem vágtam, mely erőltetett kivitellel lett volna megoldható. Akarva kierőszakolni, megcsinálni jó művet nem lehet."
/ Gulácsy Lajos 1882-1932 /"
(2010 .02.24 Rumi Olivér)
(Ezt a fórumtémát eredetileg is teljesen kötetlennek gondoltam... még a többinél is kötetlenebbnek ... a szempont annyi csak, hogy valamelyik alkotótársunk valamin elgondolkodott, ami talán fontos lehet másnak is.)
Bejelentkezés
Hozzászólások
