Délután elgondolkodtam valamin. Szoktam néha így, elgondolkodni.
Egy öreg, nádfedeles ház okozta most ezt bennem. Illetve egyik festményem. Ez a ház azon a festményen van. Megörökítettem. Előtte lefotóztam. És akkor mikor lefényképeztem, önös célom okán, egy készülő festményhez, na szóval most derengett csak fel bennem, hogy Őt - igen a házat -, erről nem is kérdeztem meg. Mármint hogy lefényképezhetem-e. Pedig ott állt, szótlanul, hajlott hátával a ködben, megrogyva, mint aki már nem is szeretne kilátszani ebből az Ő szürke takarójából. Pedig ha akkor ott megszólítom, talán még válaszol is nekem valamit. Lehet, mindegy is lett volna hogy mit, mert ott már nem az igen-jét, vagy az elutasítását vártam volna. Hanem valami egészen más. És mégsem annyira más, csak hát valahogy mégis meg kellett volna hogy szólítsam, hogy beszédbe elegyedhessünk. Talán odakuporodom annak a vén, érdes hátának, az ajtó mellé, míg Ő szemeivel az álmos, novemberi mező felé néz, üresen.
És az életéről kérdezem. A múltjáról. Hogy milyen volt régen: szeretni. Hogy hogyan szerettek régen. Az emberek. Azok, akik talán Ő benne is laktak, éltek, talán öltek, de legalább öleltek, talán nevettek, és biztos sírtak is. Hogy milyen volt? Meséljen! Meséljen, kérem szépen, úgy szeretném! Hogy miért szeretném annyira tudni ezt? Mert jó volna... érteni, vagy legalább érezni...legalább egy halvány foszlányt tenyerembe fogni, mint a hegyen felfelé mászó, mikor megcsúszik, és elkap egy mellette bólintó vékonyka ágat. Jó volna hinni, hogy még nem veszett el. Nem száradt el az az ág, és még talán ma is..... tudnak szeretni... az emberek. Nem biztos, hogy épp úgy, mint az a lány, aki lehet hogy épp ebből a házból lépett ki, és ment felfelé, az erdő felé, mert tudta, hogy a túlsó faluból is elindult egy fiú. Őhozzá. Na nem biztos hogy épp ennyire, mert annak a lánynak akkor, az a rothadó, késő őszi, haldokló avar facsaró szaga csodásabb volt bármiféle pázsit illatánál. A léptei miatt volt ilyen érzése, amik az erdő felé vezették, és csúszkált a lábai alatt az a sok falevél.
Már bánom, hogy nem beszélgettem akkor azzal a házzal. Ki kéne mennem hozzá valamelyik nap. De az is lehet, hogy már nincs is ott. Megérinteném ráncos ablaktábláját, megsimogatnék néhány lecsúszott szálat a nádtetejéből, amiket elérne a kezem.
És megkérdezném, megengedi-e, hogy lefényképezzem.
Szerkesztette: @Attila - 2011-12-17 20:51
Furcsa dolog ez. Én mindig úgy gondoltam, hogy a szerelem csak biokémia, múló dolog, míg a szeretet az egy sokkal erősebb, tartósabb valami. Ezen sokat vitáztunk társaságban, itt-ott, volt olyan aki azt állította tud szerelmes lenni akár élete végéig is. Szerintem a szerelem egy múló dolog ami idővel szerencsés esetben, szeretetté alakul át ami sokkal erősebb kötelék lehet. Vagy tévedek.
Bejelentkezés
Hozzászólások
