Egy büdös, csapzott kutya voltam, az élet sötét erdejét jártam. Egyszer egy hatalmas napsütötte tisztásra értem, ahol egy csillogó palotát láttam. Ott élt a királylány, aki engem befogadott, és simogatott. Bár néha belemartam, de azért kapcsolatunk szép volt, és sok közös emlékünk lett. Az apja, az öreg király és mostohája, ki elátkozott volt gyermekével együtt, nem nézték jó szemmel e barátságot. Én egy jó kutya voltam, kit ugyan meggyötört az erdő, sok aljnövényzetével, mart a csalán és vágott az éles tüske de akkor is jó kutya voltam. Ott legbelül, egy érzékeny kutya, aki sokat tudott adni, nagyon sokat. Szilveszter napján történt, hogy a királylánynak egyszer csak nem kellettem már, mert szégyellt engem, hatott apja ellenzése rá, így hát elköszöntem szépen és elindultam a sűrű erdő felé. Vissza se néztem, tudtam elválnak útjaink végleg, többé meg nem lelem a tisztást. Talán a királylány is szomorú lesz egyszer döntése miatt, de az már késő lesz. Én újra a sötét de igaz erdőt fogom járni, és tüskék szaggatják csapzott bundámat, míg Ő ott fog élni fényes, hazug börtönében. Soha nem fogja elhagyni azt, s csak ropják a táncot elátkozott mostohájával és annak gyermekével, és a királlyal, kit megvet a nép.
Szerkesztette: @Attila - 2011-12-31 17:53
Inkább érdekes, és valahogyan olyan igaznak tűnő mese...
Tudod ugye, hogy a dolgok soha nem ok nélkül történnek?
Néha fáj, néha lehúz, de az élet azért élet, mert ezekkel együtt teljes. Emlékezzen az ember ilyenkor az akkor történt szép, és boldog dolgokra. Talán kicsit könnyebb úgy... Bocs..
Bejelentkezés
Hozzászólások
