Két dologról jutott eszembe ez a mese, egyrészt Kamilla delfinjéről, másrészt Prof álmodásról szóló gondolatairól.
Ötödik álom címmel írt egy könyvet Patrice van Eersel, a delfinekről de az egész könyv egy indián mese sugalmazására született.
Ime:
***
(Részlet a könyvből
Igen, azon a délelőttön egy indián legendát hallottunk, ami a delfin őstörténetét számomra teljesen új megvilágításba helyezte. Eloszlott a köd, ami az ember és a természet kapcsolatát borította előttem. Az indián legendát hallgatva határoztam el, hogy megírom ezt a könyvet.
Igen, a legnagyobb meglepetésemre egyszeriben megvilágosodott előttem az a talány, amire nem adott magyarázatot sem Igor megmentésének morális megközelítése, sem Jim Nollman művészi megközelítése, de még John Lilly tudományos megközelítése sem (a delfin intelligenciájának a talánya és a hozzájuk fűződő szeretetteljes kapcsolatunk).
Pedig egyszerű legenda volt csupán, egy furfangos, öreg csavargó előadásában. A hetvenes évek Amerikája sámánizmus-követőinek régi ismerőse: Castaneda-szerű jelenség, irokéz apától és skót anyától származik, egyfolytában kólát iszik, ujjain hatalmas gyűrűk, kéziratokkal és grigri-amulettekkel telerakott, rozoga lakókocsiján járja az Egyesült Államokat.
Irokéz legendaként mondta el, de hopi és sziú történeteket is belevegyített, nem is tudom, miféle földönkívüli ihletésére. Egyszóval, lehetséges, hogy az egészet csak úgy kitalálta. Számomra ettől még rokonszenvesebb: személyesen neki köszönhetem a talány megoldását!
Íme, amit megőriztem az emlékezetemben az Ötödik álomból, amit Swift Deer (Gyors Szarvas), az indián mesélt el nekünk a delfin-tanácskozás harmadik napjának reggelén:
"Kezdetben a Nagy Szellem aludt a semmiben.
Álma az örökkévalóság óta tartott.
Aztán egyszer csak, nem tudni miért, álmot látott az éjszakában.
Hatalmas vágy szállta meg.
És megálmodta a fényt.
Ez volt az első álom. A legelső utazás.
Hosszúú, hoosszúú ideig kereste a fény a beteljesülését, az eksztázisát.
Amikor végre rátalált, látta, hogy az áttetszőség az.
És úrrá lett az áttetszőség.
Aztán, amikor már kipróbálta a színek összes elképzelhető játékait, az áttetszőséget eltöltötte a vágy valami másra.
Most rajta volt az álom sora. Ő, aki annyira könnyű volt, nehéznek álmodta magát.
Akkor megjelent a kavics. És ez volt a második álom. A második utazás.
Hosszúú, hoosszúú ideig kereste a kavics az eksztázisát, a beteljesülését.
Amikor végre megtalálta, látta, hogy a kristály az.
És úrrá lett a kristály.
De azután, hogy kipróbálta a fény tükröződésének összes játékait, másra vágyott, ami felülmúlja azt.
Most ő álmodott.
Ő, aki olyan szabályos volt, egyenes és kemény, gyöngédségről, puhaságról, törékenységről álmodott.
Akkor megjelent a virág. És ez volt a harmadik álom, a harmadik utazás.
Hoosszúú ideig - mondta tovább az indián, miközben a kezét segédje felé nyújtotta, hogy töltsön neki kólát, a sokadikat - kereste a virág, az illat érzékisége a beteljesülését, az eksztázisát, mire végre megtalálta. És látta, hogy a fa az.
És a fa úrrá lett a világban.
Hisz ismerik a fákat. Már csak ők álmodnak (nem jó bemenni az erdőbe, mert rémálmot kelt bennünk). A fán volt az álomlátás sora.
A fa, mélyen a földbe gyökerezve, azt álmodta, hogy szabadon járkál, eszeveszetten csavarog a világban.
Akkor megjelent a földigiliszta. És ez volt a negyedik álom.
Hoosszúú ideig kereste a földigiliszta a beteljesülését, az eksztázisát. Fölvette a kismalac, a sas, a puma, a csörgőkígyó alakját.
Hosszú ideig keresgélt.
Egy szép napon, egy hatalmas vízfoltból..."
Itt megállt az indián, hatásszünetet tartva:
"Az óceán kellős közepéből furcsa lény emelkedett ki, amelyben a Föld minden állata megtalálta a beteljesülését. És látták, hogy ez a bálna!
Sokáig uralta a Földet ez a hatalmas, zenélő hegy. És minden így is maradhatott volna, mert nagyon szép volt. Csakhogy...
Azután, hogy sok-sok holdéven át énekelt, egyszerre a bálna sem tudott ellenállni őrült vágya beteljesítésének.
A világok mélyén élve a bálna azt álmodta, hogy elszakad onnan.
És akkor! - kiáltott fel dörgedelmesen az indián -
Akkor egyszer csak megjelentünk mi, emberek.
Mert mi vagyunk az ötödik álom. Rajtunk a sor: az ötödik beteljesülés, az ötödik eksztázis van eljövendőben."
Az indián elhallgatott.
Hangja mindannyiunkat kissé elkábított. Végül valaki megtörte a csöndet (azt hiszem, Jim Nollman volt, örökké gunyoros hangnemével):
- És mondd csak, Hardley, mi az ötödik eksztázis, ami eljövend?
- Ó - tört ki kacagásban Gyors Szarvas -, erről nem szól a mese. Csak a bálnák tudhatják. Még nem írták meg a történet végét. Egy azonban biztosnak látszik, barátaim: ha szeretnénk megtalálni a beteljesülésünket, az eksztázisunkat, és ha esetleg folytatni akarjuk a játékot, akkor hallgatnunk kell az előző álmok beteljesüléseire: értsük meg és szeressük a fényt, a kristályt, a fákat és a bálnát.
És bizony mondom néktek: Nagyon vigyázzatok! Látnotok kell, hogy:
"A fény teljessége rejtezik a leghalványabb színben.
Kristály szunnyad minden útszéli kavicsban.
Majomkenyérfa álmodik a legkisebb fűszálban.
És bálna lakozik minden földigilisztában."
- Az ember pedig nem a "legszebb állat", hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen.
Amikor a mesemondó elhallgatott, mi még hosszan ültünk ott szótlanul. Hirtelen azt éreztem, hogy elbeszélésének ereje szétfeszíti az agyamat. Az ember teljessé válása az előző beteljesülések mértékét öltötte fel. Kozmikus, naprendszerbeli őrületes méreteket. Az emberiség egymást követő civilizációi vonultak el sorban előttem ugyanúgy, mint ama műhelyben, ahol valószínűleg létrejött az "ötödik álom".
Az indián hangja még utoljára fölzengett a tanácskozás sátorában:
- Mi lesz akkor - kérdezte -, ha megöljük az utolsó bálnát is, amelyik rólunk álmodik?
Bejelentkezés
Hozzászólások
