Nagyon szép! Mi művészek picit különleges helyzetben vagyunk, hiszen ha örökké nem is élünk, de a munkáink által mégis egy picit úgy érezhetjük átmentettünk valamit magunkból, ami ha nem is örökké, de jó sokáig ott lesz (főleg az internet korában), ezáltal talán az elmúlás folyamatát is jobban át tudjuk vészelni...talán.
Köszönöm, Atti. Most, hogy újra a kezmbe vettem a versesköteteimet, belémhasított a felismerés, mit is hagytam el a festészet kedvéért. De mindkét művészeti ág teljes odaadást, vért, verítéket, könnyeket kíván. Így nem tudom párhuzamosan művelni mind a kettőt.
Előbb írt soraidról eszembe jutott az a ki epizód itt a Pemzlin, amikor Huber Vili és Tiszai József egymás munkáiból ihletődve verseltek. Kép-vers, vagy vers-kép.
Ha már ilyen költői vénád van, talán egy egy kép még inspirálhat is és élhetsz a másik szenvedélyednek is időnként. Legalább egy kis nosztalgia kedvéért.
Köszönöm az elismerő szavakat és biztatást, Kamilla. Tudod, annak idején a ersírásban is igyekeztem magasra tenni a mércét. Megfogadtam, hogy csak akkor írok, ha valódi mondandóm van. Ahhoz, hogy újra a kezembe vegyem a tollat, a nosztalgia kevés, igazi, mindent felkavaró érzelemviharra lenne szükség. :-)
Értem amit mondasz.
Bár az andalító csend is tud "üvölteni".
Persze ez egyéni vérmérséklet és aktuális hangulat kérdése. Talán a versíráshoz még inkább szükséges ez az indíttatásféle dolog.
Bejelentkezés
Hozzászólások
