... szomorú vagyok. Van egy oldal - festőművészeti-, ahol a kitalált rendszer miatt (egyértelműen ezért) folyamatosan elvesznek értékek.
Képek.
Gondolatok.
Bele se merek gondolni hogy akár emberek is.
****
Elkezdem (rengeteg van egyébként ... már most ... ez a legfrissebb, illetve ez adta az impulzust ennek a fórumtémának )
****
****
Ladonicki Gábor: "Megjegyzés" (2012.11.28)
"
a minap egy amatőr "poéta" válaszolta ezt nekem:
"igen, valóban egyszerű költemény, azért írok ilyeneket, mert az emberek az egyszerű művészetet szeretik, valójában nagyon bonyolult költeményeim is vannak"
én nagy tisztelője vagyok az egyszerűnek
de Victor Hugo-nak is igazat adok: a lemondás tényleg önzés
a leegyszerűsítés oltárán sokmindent fel lehet áldozni: el lehet hagyni a részleteket, ki lehet hagyni jeleneteket, legelőszöris meg lehet szabadulni a szépségtől, az erkölcsösségtől, a tabuktól, a romantikától vagy a leíró körmondatoktól, meg lehet szabadulni a felsorolásoktól is (mosoly)
én úgy gondolom hogy mindez jó dolog.
ha öncélú, akkor önmagáért
ha valami lényeges kiragadása miatt, valami nagy mondanivaló végett, akkor pláne jó dolog
mert valami újat hoz, valami mást, egyedit, tökéletesebbet alkot.
esszenciális.
minél több mindenről mondunk le, annál inkább közelíthetünk affelé, hogy valami ismeretlenre világítsunk rá.
hogy ez önző? hogy speciális? hogy egysíkú? hogy pusztába kiáltott?
nem érdekel, mert több azáltal, hogy egyedi. [közhely: a kevesebb, néha több, hehe]
de egy részem (és egy jó nagy részem) erősen viszolyog attól, hogy leegyszerűsítsünk valamit csak azért, mert "a közönség hülye, és csak így értheti meg".
az ilyen cél inkább megcsonkítja, mintsem kiegészíti a művészetet. nem többek, de kevesebbek leszünk általa.
az ilyen megközelítés szerint lehet a kép tűéles, agyonrészletezett, mély témájú stb,stb. amellett, hogy lelketlen.
az ilyen versnél lemondtunk a lélekről.
és talán ezért viszolygok. mert félek attól, hogy a művészet lelketlen legyen.
(szeretném most magam szemen köpni néhány korábbi gondolatomért, amiknek sajnos lett is terméke [egyet fel is töltöttem ide,de fennhagyom, mert kíváncsi ember vagyok]; az élet sokszor úgy ad fel egy leckét, hogy nem szól róla; aztán egyszercsak számonkéri)
"
****
Ladonicki Gábor: "H-betű" (2012.12.13)
"
"Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél"
-Kispál és a Borz--WC-n sírni-
"Honnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit akinek a helyébe lennél"
-A fenti szöveg változata-
"
Igen ezt olvastam a blog-jában. Tetszett!!!
Egyébként teljesen igazat adok. Még annyit, hogy van amikor kell egyszerűsíteni, de nem az "egyszerűség és érthetőség" kedvéért, hanem mert akkor éppen az a célravezető kifejezési mód. Lásd:"Kép" című képedet.
A festők nem festenek "érthetetlen" képeket.
Például egy festő álmodik valamit az éjjel, reggel felébred de nem festik meg, mert az érthetetlen lenne a nézőknek.
neki is mondjuk érthetetlen, vagy később megérti, de akkor se, mert a "nézőnek" érthetetlen.
Tehát nem festi meg.
Ez a baj.
A festő, hivatásán túl előlépett "tamil fordítóvá" (Ladis http://pemzli.hu/...to_id=3059 #8)
(Vagy idézhetném Vesztl Miklóst is ha még itt lenne a gondolata: "magán mitológia" ...)
Miért foglakozik ezzel a festő?
Önszántából?
Ráér?
Vagy miért?
Kényszer viszi rá? (Nem "eladható a képe" ? nem szereti a "megnemértettséget" ? )
Mért foglakozik ezzel "plusszba" az alkotáson túl ... vagy még rosszabb az alkotás KÖZBEN, és ami még-még rosszabb az alkotás előtt, vagyis még az alkotás alapbeállítódottságait, eredeti, tiszta nemes szándékait is felrúgva?
A baj ott kezdődik, hogy az ember szereti, ha van egy zsinór amibe kapaszkodva eljuthat a-ból b-ébe. Igen ám, de a festészet meg tipikusan zsinórmentes terület, illetve a mégis mutatkozó zsinórokról sorra derül ki hogy egymásba ér a végük. Már az sem egyszerű, koronként változó kérdés, hogy mi a festő hivatása. Ma tág tere van az egyéni értelmezésnek, és sok minden motiválhat valakit a festésre. Nem szükséges hogy csapataink harcban álljanak egymással. Jól megférhet egymás mellett, aki egyfajta előadóművészként, a begyakorolt rutinjaival magas színvonalon szolgálja ki a közönség kifinomult, vagy kevésbé érzékeny ízlését, és az is, aki valamiféle alapkutatásként a világ, vagy épp a saját világa megismerésére tör. Meglátásom szerint az egyes közösségekben felmerülő gondok inkább emberi, jellembeli, mint művészeti kérdéskörbe tartozóak.
Gyanítom, a remekművek létrejöttének valódi korlátja, végső soron az egyén korlátozott képességeiben keresendő.
Sziasztok!
Tibor, ma nagyon pesszimista hangulatban lehetsz. Nem ismeretlen ez az érzés azt hiszem egyikünk számára sem. Nekem is vannak napjaim, amikor elgondolkodom, hogy biztos jó hivatást választottam? Egyáltalán érdemes ezt nekem folytatni? Úgy tudom, hogy ezen az oldalon "válogatott festőművészek oldala" vegyesen vagyunk olyanok, akik a szó nemes értelmében amatőr alkotók, és vagyunk, akik úgymond tanultuk a szakmát. Noha a szándék és a cél valamennyiünknél azonos, azért ez mégis csak két külön világ. Más egy jól fizető állás mellett "örömfestegetni" és más megélni belőle egy olyan országban, ahol már csak egy nagyon szűk réteg tud áldozni műalkotásokra. Engem két oldalról is "vert a sors", mert a több évtizedes aktív zenélést is azért hagytam abba, mert én a country világában nőttem fel, a zenekar többi tagja pedig -ahogy csökkent az amúgy sem nagy kereslet a country iránt,- hajlandóak lettek volna elmenni, akár lakodalomba is zenélni, csak fizessenek érte. Én akkor kiszálltam.
Festészetből ma (jól) megélni csak nagyon keveseknek adatik meg, bár mindkét oldalról vannak ellenpéldák is. Egy biztos, a festőnek úgy kell a szabadság, mint a víz, vagy a levegő. Ha megkötik a kezét, és megmondják, elvárják, hogy mit, és hogyan fessen - már nem is festő többé, legfeljebb egy jó szakmunkás, aki teljesíti a megbízást a megrendelő kívánságai szerint. Egyszerűsítés? Nálam vannak napok, néha hetek, ritkán talán hónapok is, amikor nem festek semmit. Aztán van, hogy egy nap két kép is születik. Ilyenkor szükségem van az egyszerűsítésre, mert úgy érzem most azonnal ki kell festenem magamból a felgyülemlett dolgokat, ilyenkor képtelen lennék a részletezésre. (Lehet, hogy pontosan nem is erről szól a topic, de most ezeket muszáj volt leírnom).
Szia, József! Bár nem engem szólítottál, annyit azért mondanék, hogy talán nem ördögtől való a megrendelő, aki elvárja a mit és hogyant. Sok remekmű meg se született volna nélkülük, és jót tenne a megélhetési problémáknak is ha többen lennének, hogy aztán öröm festhessen a profi is mellette, utána, vagy annak ellenére. Az olyan szakmunkások se ártottak meg a festészet magasztos ügyének, mint például az udvari festő Goya, vagy épp Zichy Mihály. Szép dolog a szabadság, de keretek nélkül legalább annyian elvesznek benne, mint szigorú keretek közt. Valahol az egyensúlyt lenne jó megtalálni.
Szia ladis! Nincs ezzel semmi gond, valamikor én is sokat dolgoztam megrendelésre (sajnos ma jóval kevesebb van), csak egész más érzés az a fajta munka, amikor szabadon, korlátok és határidők nélkül alkothatok, és pillanatnyilag egyedül saját érzéseimnek akarok megfelelni. Persze jól mondod, ideális lenne megteremteni az egyensúlyt. Bárcsak lenne rá reális esély!!!
elolvastam a fenti párbeszédet...sokszor úgy csinálunk, mintha újkeletű probléma lenne ez az igénytelenség, illetve a pénzért mindenre képes habitus...százados téma...és százados megoldatlan, de mégis beszédre okot adó fejtegetés...semmi hatalmunk és tehetségünk arra, hogy megmondjuk, ki marad fenn...az iparos festő, vagy az önmagát korlátok közé nem engedő magán lélekből festő alkotó...gondolatok, fejtegetések...de válaszmentesen...hogy mi számít kurtizánságnak, és mi számít megélhetési statisztának, azt csak élethelyzetek ismeretében fejthetnénk meg...hogy némileg saját példámat említsem, mellyel csak alátámasztani szeretném, hogy nem pusztán könyvhősök elbeszélései alapján fecsegek: a múlt évben nem panaszkodhattam...adtam el festményeket, de nem annyit, hogy polgári foglalkozást ne kelljen űznöm...Karácsonyra egy barátnőm biztatására "iparos" képeket festettem, mert állítólag az az ehető...felesleges leírnom, de azért a teljesség kedvéért: egy darab nem kelt el belőle...és mi ment el?...amikre azt hittem, hogy öröklik majd gyerekeim, aztán ükunokáim majd azért lesznek rá büszkék, mert már legalább száz éves vásznon látható valami festék...az ízlések kiismerhetetlenek, és nem feltétlen alábecsülendő a vásárlóközönség sem (ezt csak magamnak mondom, mert például egy olyan festményembe lettek szerelmesek, ami közutálatnak örvendett több netes fórumon is, így azt gondoltam, hogy egy lelkemen kívülálló úgysem fogja sosem megérteni képem lényegét...hát nem így lett...ennyit a rögtön ítélkezés bolondságáról)...szóval némileg visszakanyarodva fenti beszélgetésre...szabad-e megalkudni önmagunk ömlengésével, vagy maradjunk meg saját irányunk vonalában?...számomra annyi bizonyos, hogy mihelyt "kiszolgálni" akartam, máris rájöttem, hogy eme paráznaság, megalkuvás nem rám testálódott...ergo: legyünk cizelláltak, érthetetlenek, túlzottan művésziek és megfogalmazhatatlanok...nem mi döntjük el, hogy mi számít értéknek...a történelem és a Gondviselés már úgyis tud mindent előre, így csak haladjunk saját elképzelt utunkon...(ja, és zárójel zárójele: nemrégiben láttam a Milton képét Munkácsynak...az életrajzát is ősszel sikerült végre elolvasnom...hát csalódás volt...a kép kicsi és nem ad akkor lendületet a döbbenetemnek, mint ahogy írtak róla...de ez senkit nem érdekel, hogy számomra mit jelent...a történelem és Gondviselés döntött úgy, hogy csoda alkotásnak veszi)
Már akartam írni mindenre, de ma megint találtam valamit
És már megint Ladonicki Gábor
(Ez amúgy eredeti elképzelésem szerint egy nagyon "kötetlen" fórumtéma lenne, mint ahogy már magától is az
***
Reverdy-től a látszatról
"Az emberek jártasabbak az élet dolgaiban, mint a művészetéiben, és ez magyarázza az olyan művek sikerét, amelyek az élet látszatát keltik. Olyan művel lépni a világ elé, amely eme látszat fölé emelkedik, roppant változást követel meg szokásainkban"
-Reverdy
idézve René Berger: A festészet felfedezése I.
Neves költők és művészek tudnak csak igazán jól ködölni. Reverdy sorait, mint költői munkásságának részét lehetne korképként értelmezni, vagy zászlóra tűzve, kamaszos hévvel nekifeszülve a roppant feladatnak, elrévedni a leendő dicsőségen, ámde a józanész próbáját nemigen állja ki.
Kezdeném azzal, hogy az emberek kizárólag az élet dolgaiban járatosak, hacsak nem holtak. Szembeállítani ezt a művészettel nélkülöz minden alapot, mert mi is van annál emberibb dolog, mint művészettel foglalatoskodni, és mindezt még életünk során szoktuk elkövetni. Ha a kiindulási pont ennyire gyenge lábakon áll, akkor a többi? De menjünk tovább. Már az eddigiek is magyarázatra szorulnak, nem ám hogy megmagyaráznának bármit is. Lehet, hogy csak én nem tudok róla, de olyan képzőművészeti alkotást, amelyik az élet látszatát kelti, még nem láttam. Legfeljebb olyant, ami a valóságos látvány illúzióját igyekszik többé-kevésbé visszaadni. Na most, a látszat fölött mi is van? Szerintem olyasmi, mint ami alatta. Vagy egy látvány, esetleg egy másik látszat, vagy semmi, mert valamiért nem látjuk, mondjuk mert éppen sötét van, vagy kitakarja egy idézet. Ez az idézet a művészetről ugyan semmit nem mond, írójának az értékítéletéről annál többet. Nyilván hierarchiában gondolkodik, és bizonyos fajta művészi megnyilvánulásokat, feljebb valónak ítél, mint mást, nevezetesen a látványelvű festészetnél a közelebbről meg nem nevezettet, sajnos, mert akkor mi is jobban ismernénk a preferenciáit. Bármi is legyen az, ha képzőművészetről van szó, biztos az is látvánnyal operál, mert mi mással? Semmiből nem lesz valami, ezt csak egy valaki tudta eddig, de az ő nevét most hiába a számra nem veszem. A hierarchia művészet esetén eleve badarság, mert a művészet is evolúciós elvek szerint változik, akárcsak a kultúra többi tényezője. Az ilyen írásokkal tele van a művészeti irodalom, és nyilván megvan a maguk értelme, nevezetesen az, hogy olyan piedesztálra emeljenek műveket, művészeket, vagy épp önmagukat, amelyen élvezhetik annak minden előnyét, sok esetben minimális teljesítménnyel,és azért csapda ez, mert aki fölébe akar kerekedni könnyen kívül találhatja magát, bár azért lehet próbálkozni, mert a legjobb csapdák is mondanak olykor csütörtököt.
Érdekes ez! Kinek van igaza? Mi dönti el, hogy ennek vagy annak igazat adunk? Én az egészet úgy képzelem el, hogy bent vagyunk egy sötét szobában mind, és tapogatjuk a tárgyakat, próbáljuk kitalálni vajon mi is lehet, odaadjuk egymásnak és megvitatjuk vajon az-e, amit az egyikőnk mondott rá? Akinek a nevét nem mondjuk ki, az tudja pontosan mik ezek a tárgyak, de mi, akik fel nem érhetünk hozzá csak találgatunk, teljes bizonyossággal nem mondhatjuk. Néha persze jönnek emberek, akiknek jobb a tapintása és nagy magabiztossággal megmondják, de bizonyos részleteket nem tudnak beazonosítani vagy csak kimaradnak egyes részek, ami miatt akár teljesen más funkciót is tulajdoníthatnak az egésznek. Így tehát, biztosan állítani, hogy biztos, biztosan butaság és ezt magamnak is írom mert néha elfelejtem! Pl. amit itt leírtam lehet, hogy teljesen máshogy van.
Szerkesztette: @Attila - 2013-01-11 18:26
A festészet szakrális cselekvés.
A festő varázsló.
A társadalom züllött, ha ezt nem veszi tudomásul.
Ha a társadalom nem tudja kifejezni igényét a varázslatra: akkor is züllött.
Ha a társadalom a festőt és a festészetet saját önpusztító szintjére akarja hozni, azért teszi mert nem is kíván megváltozni.
Az egészséges társadalom fejezze ki igényét a varázslatra.
Becsülje meg a festőt, épp úgy, mint más tagjait akik a felemelkedésén fáradoznak.
Fizesse meg, lehetőleg aránytalanul a festő munkáját.
A festő semmiben sem szenvedhet hiányt, csakis akkor, ha önként mond le a gazdagságról.
Az egészséges társadalomban kritikusnak nincs helye.
A kritikus egy alkotásra alkalmatlan, impontens varázsló, akiben a társadalom züllöttsége ölt testet.
Az egészséges társadalomban a festőt a kritikustól meg kell óvni, a kritikust meg kell büntetni, pellengérre állítani, impotenciáját kifigurázni, okulásul a többi embernek, hogy azokban is a lustaság és a züllés mételye meg ne ragadjon és el ne harapózzék, majd ki kell közösíteni, száműzni.
A festőnek egy dolga van a züllött és az egészséges társadalomban is egyaránt: varázsolni.
Mércéje egy lehet: az abszolút.
Munkája egy lehet: az abszolúthoz emelni akár az egészséges akár a züllött társadalmat.
VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT
John G. Saxe verse
Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.
Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
"Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"
Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
"Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.
A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
"Értem!", kiáltja fennen ő, "Kígyó az elefánt!"
A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
"Csodálatos formája van", lelkendezik, "Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"
Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
"Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."
A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
"Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.
A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.
TANULSÁG
Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!
Szerkesztette: ladis - 2013-01-11 19:29
A festő arra jár éppen, meglátja az elefántot, megtetszik neki, kb 10 méterre leállítja a festőállványát és lefesti.
A 6 vakot is odafesti ahogy tapogatják, (ez nem biztos) meg még a napocskát is, meg a környező pálmafákat.
Mikor végez, összepakol és elmegy.
Lehet, hogy bennem van a hiba, de úgy gondolom, Reverdy sorai kiállják a józan ész próbáját. Nézzük csak, ezt írja: "Az emberek jártasabbak az élet dolgaiban, mint a művészetéiben ... Véleményem szerint ezt nem valamennyi embertársára ért, hanem az emberek nagy többségére. Ebben az estben pedig azt kell mondanom, hogy tökéletesen igaza van. Ellenérvként felhozod, hogy "mi is van annál emberibb dolog, mint művészettel foglalatoskodni, és mindezt még életünk során szoktuk elkövetni". Ez nem vitatom, de - lássuk be -, a teljes népességnek csak elenyésző töredéke "foglalatoskodik" művészettel.
Reverdy így folytatja: " Olyan művel lépni a világ elé, amely eme látszat fölé emelkedik, roppant változást követel meg szokásainkban". Az én olvasatomban "az élet látszatát keltő" művek a látványfestészet darabjai (ahogy azt te is írod). Vagyis: az embert és környezetét a maga vizuális valóságában visszaadó alkotások, amelyek könnyen befogadhatóak. Ezzel szemben azok, amelyek a "látszat fölé emelkednek" elrugaszkodnak a mindennapi látványtól (úgymond a valóságtól) és a maguk sajátos logikája és kifejezésmódja szerint egy új valóságot teremtenek. Ezt az új valóságot (például absztrakt képek esetében) kellene a nézőnek befogadnia, megfejtenie, de erre már nem olyan nagy a hajlandóság, mint a változtatás nélkül lemásolt látvány értelmezésére. Ezért írja Reverdy, hogy az ilyen alkotások elfogadása "roppant változást követel meg szokásainkban".
Nekem ezt juttatják eszembe a költő szavai, ám belátom, másfajta értelmezéseknek is helyük lehet.
"Mikor végez összepakol és elmegy." Akkor ez a varázsló úgy tűnik szakrálisan nem sokat tesz a társadalom ezen tagjainak felemelkedéséért. Talán mert annyira felettük áll, annyira hogy nem is látják. (Jó, tudom vakok)
A hiba Reverdy szövegében van, ami mint ahogy írod a végén, teret ad, különböző értelmezéseknek, persze csak ha már túltettük magunkat a szó szerinti szövegen, és a logikán. Nyilván elenyésző létszámú ember foglalatoskodik művészettel, mint ahogy lópatkolással is, vagy épp inszeminálással, de mi is következik ebből? Úgy tűnik olvasatodban a festő felette áll a nézőnek, és jól megmondja neki, hogy mit is kéne csinálnia, de a nyavalyás meg nem teszi. Nem rossz álláspont, mindenesetre kellemesebb mint olyant festeni amit önként és dalolva befogad, és mindezt úgy hogy épülésére is szolgál. Meglátásom szerint a látvány festészet nem egyenlő könnyen befogadhatósággal, mint ahogy az absztrakt sem az ellenkezőjével. Csak egy példa: Új valóságot teremtett Csontváry is, és képeinek van egy könnyen befogadható és egy nehezen befogadható rétege, sőt, az a gyanúm ha jobban megnézzük ő egyben absztrakt és realista is.
Kemény! De jogos, szerintem egy festőnek tennie kell a művein túl is a társadalom felemelkedéséért, példát mutatni a mindennapokban és a tudást tovább adni. Nagyon jó a felvetés!
Ez lehetne egyébként egy újabb téma, a művész vajon érzi-e a felelősségét az emberiség előrébb juttatásában? Vagy csak alkot ész nélkül, nincs is felelőssége? Szerintem van, sok is.....egy igazi és jó művész előbb-utóbb szembe találja magát ezzel a kérdéssel, kikerülhetetlen.
Hová tartunk és én mit tehetek azért, hogy odaérjünk? Elég ha megmutatom az alkotásaimon keresztül mit gondolok vagy ez kevés?
Szerkesztette: @Attila - 2013-01-12 00:02
Arrament a király és megkérdezte mind a hetet hogy mit csináltak itt az elmúlt néhány órában. A vakok elmesélték hogy jól összevesztek, a festő meg, hogy milyen jó kedvű lett a festéstől.
A király nem kérdezte meg a 6 vakot hogy min vesztek össze, és a festő festményére sem volt kíváncsi.
A 6 vakot jól megbüntette, mert lopták a napot teljesen fölösleges dolgokkal, a festőt pedig megjutalmazta, és például állította a vakoknak, hogy ezután ne foglalkozzanak olyasmikkel ami nem nekik való, hanem keressenek maguknak hasznos elfoglaltságot
Efféle arrament kis és nagy király ma is akad, aki a haveroknak leosztja a lóvét, a többieknek meg legfeljebb kiszúrja a szemét valamivel, ha pedig nem úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül, még valami büntetést is a nyakukba sóz. De akkor jött a kritikus tömeg, és szépen felborogatta a csúf despota trónját. Így a mi szegény varázslónk ismét csak mecénás nélkül maradt. Nem is csoda hogy utálja a kritikusokat. Hanem akkor elővette minden tudományát, (csak mert a happy endet szeressük) és levette a hályogot a vakok szemeiről, akik aztán rácsodálkozhattak, hogy mennyivel szebb, és bonyolultabb a világ, mint ahogy ők gondolták, és persze gyönyörködhettek a festő műveiben, hogy legyen mindenkinek abszolút jó.
..hát azért ez a kiáltvány nem is volt olyan rossz ..mindannyian látjuk, hogy a világ kezd elkorcsosulni és az egyszerűvé, a klónokká igyekszik változni..ez így biztonságos...tartozni valahova, együttmenetelni egy tömegben...persze azt is tudjuk, hogyha ebben a menetelésben valaki felbukik, bizton nem számíthat arra, hogy az általa nagyra értékelt csoportosulás bármely tagja szelíd mosollyal lehajol hozzá és mentésére igyekszik...mert nemcsak ízlésileg, hanem észre kell vennie, ekkor, hogy erkölcsileg is lezüllött a körülötte úgy nagyra tartott tömeg-bálvány....ennek a tömegnek vannak testrészei, mint bármely más lélegző elemnek...külső, akár bátornak nevezhető felülete, mely nem engedi be a másként gondolkodókat, a bomlasztókat...aztán vannak az egyre beljebb és beljebb fészkelő szervek, mely erős védelemre szorulnak, de hitük miatt mégsem nevezhetőek gyengének...aztán vannak a látók, a verbálisan fejlettek, a tapintás finomságával megáldottak...mindegyikre szükség van, hisz egyik nélkül sem lenne teljes a kép...de mihelyst valamelyik mégis erősebb működést produkál, úgy elérkezik a kitaszítás, és az önbecsülés letiprásának modellje...hogy a művészet hol kap helyet ebben? (és itt most legyen csak a festészet)...naivitás lenne arra utalni, hogy nélküle egy idegpálya szenvedne sérülést?...hát végtére is a fehér falak közt fehér bútorokkal fehér ruhában leélt lét akár védekezési mechanizmusnak is bemondható....
"Az fiatalok nem tisztelik az idősebbet, nem fogadnak szót, ennél rosszabb már nem is lehet, növekedik a bűnözés..." Cseréptábla i. e.: 900-ból
Íme, a világ romlása az emberi elme békaperspektívájából. Ami romlik, azaz egyén, az ő kis világa, és életének véges voltába nem tudván belenyugodni, kivetíti a világra, aki ezzel nem törődve, változik tovább.
Dehogy, ellenkezőleg, mindenki tegye meg a tőle telhetőt. Hanem ahhoz hogy értelmesen cselekedjünk, nem árt, ha reálisan is látjuk a világot, nem csak a szubjektum torz szemüvegén keresztül. Legalábbis törekedni kék erre. A cselekvő ember pedig nem a bajt látja mindenhol, hanem a megoldásokat, mert különben ő van a bajban. Egy biztos, hogy az nem visz előre az úton, ha az utat átkozzuk, a lábat kell tenni, egyiket a másik után.
Szerkesztette: ladis - 2013-01-12 11:12
Azzal tökéletesen egyetértek, hogy olyant kell festeni, ami a társadalom épülésére szolgál. Ezért jó példának érzem a Csontváry-hasonlatot. No de olyant festeni, amit a nagyközönség "önként és dalolva befogad", ezt már nem egészen tudom elfogadni. Sőt, tovább megyek, a képzőművészet történetéről szóló beszámolók, szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy a markáns tehetséggel, egyéni gondolkodással és képzelőerővel megáldott művészek szembe mentek a közízléssel, vagy éppen a merev, hivatalos szemlélettel, az akadémizmussal. De ez ma sem lehet másként. Ha a festő azzal az elhatározással áll a vászon elé, hogy most igyekszem megfelelni a tömeg elvárásainak, abból semmi jó nem jöhet létre. És Attila kérdésére visszautalva, tudniillik, hogy van-e felelőssége a művésznek?
Az én válaszom, igen, és ennek a felelősségnek a szellemében jár el akkor is, ha nem a mindenáron való megfelelés kényszere vezérli.
Ha jól meggondolod Attila, minden újítónak meg kell küzdenie a társadalom ellenállásával, legyen az tudós, művész, feltaláló, akármi. Amit aztán több-kevesebb sikerrel meg is tesznek, ezen dolgok természetes rendje szerint. Túl a meg nem értett zseni romantikus nimbuszán, akikről egyébként olyan jól lehet könyvet írni, vagy filmet rendezni, innen is a túlreprezentáltságuk, azért számos sikerstory is rejlik a művészettörténet bugyraiban, Grecótól, Moholy- Nagyon át, egészen Banksyig. Ha nem így lenne, igencsak szegényes lenne az a történet. Amúgy a szomorú sorsú zsenik sokszor többet szenvednek a saját habitusuktól, mint a kárhoztatott közönségtől. Lásd Modigliani, hogy csak egy példát mondjak.
A megfelelési kényszer nem festészeti probléma, hanem lélektani. Az ettől szenvedő embernek aztán hiába adsz szabadságot, nem tud élni vele. A festőnek a közízléssel nincs dolga, hacsak nem esztétika tanár, elég a sajátját művelni, ezzel mutatva a példát, mint ahogy a hajós sem a széllel dolgozik, hanem a kötéllel, és a vitorlával. Ha benne élsz a társadalomban, és nem kívül, de főként nem felette, akkor fel sem merülhet, hogy amit a javára teszel, az ne találjon hellyel-közzel befogadóra. A festő felelőssége abban áll, amiben mindenkié, hogy megtalálja a helyét, a mindenkori társadalomban, a maga és mindenki javára. (Ha nem megy, lehet egy kicsit erőltetni.)
Szerkesztette: ladis - 2013-01-12 14:50
úgy csinálunk, mintha felelősséggel tartoznánk a társadalom etikai züllesztésének megállításáért...ez annyira szépen hangzik!!..és valóban igaz is?...tényleg ez vezérel minket, mikor a következő szűziesen steril festővásznat vesszük elő?...ha vulgáris lennék, akkor spontán idedobnám: ki nem szarja le, hogy a festményemmel most nevelek vagy sem?!...de nem megyek le alpáriba, így próbálom cizelláltan megfogalmazni: amikor egy új képem készül, megtervezem, anyagot gyűjtök, fotózok, a színeket kezdem el elmémben elsorakoztatni, nos, olyankor minden az eszemben van pusztán az nem, hogy ezzel majd remélem az általános iskolások rajzkönyvében is lehet találkozni pár száz év múlva...eszemben sincs...mindenki önmagát adja, és talán mindenki abban reméli jövője alakulását, hogy legalább posztumusz felfedezik majd és egy neves galéria falát díszítheti alkotása...de nevelni?!...ne legyünk naivak és hazugok magunkkal szemben...ha ez lenne motivációnk, akkor színskálákat sorakoztatnánk fel tájkép formájában, vagy csendesen érthető portrékat, életképeket készítenénk csak...megtartani a szépséget, mely belőlünk fakad...talán ennyit tudunk segíteni a társadalom hanyatlása ellen...de ennyi...
Én egyáltalán nem erre gondoltam. Egy művészben ott kell lenni a képességnek, hogy a világot tágabb összefüggéseiben lássa, olyan összefüggéseket vegyen észre, amit csak kevesen. Viszont ha már látja ezeket, akkor éreznie kell valamiféle felelősséget, hogy amit lát, azt megossza legalább, elmagyarázzon dolgokat, nem feltétlenül a művein keresztül, személyes beszélgetésekben, fórumokon...stb...
(az elefánt, a vakok meg a festő (most a királyt kihagyom)
Atti #34 és Györgyi #33 gondolat, ha jól gondolom, abban különbözik egymástól hogy:
Tehetné azt a festő, hogy odamegy a 6 vakhoz, leülteti őket a fűbe, és azt mondja nekik: "Figyeljetek már, ne veszekedjetek, rakjuk össze együtt a képet ... te aki azt a hosszú legyezőset érezted, meg te aki azt a hegyest, gondoljátok el hogy azok egymás mellet vannak rajta... stb így beszélgetnének ... a kép alighanem össze is állna.
***
DE a festő nem ezt teszi, hanem lefesti az elefántot és elmegy. Felelőtlen volna? "megtartani a szépséget, mely belőlünk fakad" ... "talán ennyit tudunk segíteni a társadalom hanyatlása ellen."
Egy emberért felelősséget vállalt: magáért.
Ez egy igen igen fontos MINIMUM.
És ha ezt mindenki megtenné?...
Szerkesztette: nordwick - 2013-01-12 23:16
Nekem tetszenek Györgyi őszinte gondolatai. Különösen az, amikor azt írja: "megtartani a szépséget, mely belőlünk fakad". Igen, én is úgy gondolom, hogy ez testhezállóbb motiváció egy művész számára, mint a nevelés. A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy számomra talán a legerősebb motiváció, hogy egyre magasabb színvonalon csináljam azt, amit csinálok, és hogy - remélem ez nem szentségtörés - a magam örömére csináljam.
Hogy tulajdonképpen mit is akarok mondani ezzel, azt nekem könnyebb a líra segítségével kifejeznem.
Poklot járj
Párnás, vén tenyerén falka motoz puhán,
megtévedt lavinák rínak a vállain,
tükrös jégpaloták csendje kilombosul..
hallgasd, hogy muzsikál a tél!
Elvesztél, hiszen úgy vágytad az ébredést,
mégsem jött, csak a kín és csak az álmodás;
hogy mily tágas a menny, s nincs menedék, ne bánd:
poklot járj, s magad üdve légy!
Ma is kaptam egy levelet, egy nem pemzli tagtól, aki olvasgatja ezeket a fórumtémákat és elgondolkodott az egészen. Lehet, hogy mi már megtettük (egyesek akaratukon kívül ezek szerint) ezáltal, amit kellett? Lehet, hogy ennyi elég is. Amikor azt írom, hogy van felelősségünk és tehetünk valamit, mindenki valami nagy dologra gondol, de néha elég pár sor vagy egy mondta, sőt még annyi sem kell, elég ha vagyunk egymásnak.
A vers pedig nagyon tetszik!
önmagunkért felelősséget vállalni?...ez szociális gondolat? ...persze, ha ezzel vitába szállnék, akkor előző soraimat cáfolnám meg...én pusztán annyit gondolok a művészetről, hogy bárgyú elképzelés, mely szerint egy alkotást azért fektetünk a nyilvánosság elé, hogy ezzel elméjét kovácsoljuk egy szebb megértés felé...amikor a kép megszületik, elsősorban önmagunk tükrét látjuk...majd - ugyebár a gyertyát sem az ágy alatt kell tartani, hogy ott legyen világosság belőle - így kikerül a publikum elé, ahol érzékeljük, hogy mit vesz át belőle a néző, mit érzékel belőlünk...egy József Attila vers sem azért szép, mert nevel, hanem azért, mert megtaláljuk benne önmagunk világát...mikor olvasgatjuk, rádöbbennünk, hogy a boldogságunk, szenvedésünk nem egyedi, nem foglalhatjuk el vele a prioritás trónját...ő megfogalmazta, amit nekünk csak érezni adatott meg...a lelki témájú festmények, a gondolatiságot üzenőek szintén idevehetőek...(a tájképeket most kihagyom...okból)...motivációnknak talán csak annyinak kell lennie, hogy őszinték legyünk, hisz ha valamelyikünk átmegy a portrézásból egy absztrakt, elvont technika felé, igen gyorsan kibukik, hogy egy hazug képzelet projektivitása csupán...
Tibor, gondolatával azonosulva, valóban lehet egy minimum az önmagunkért valló felelősségvállalás. Ugyanakkor nem lehet elvári mindenkitől, hogy egyforma elánnal tolja a szekeret, van akitől az is szép, hogy nem visszafelé tolja, és van akitől az, hogy nem áll az útjába. Már csak az a kérdés, van-e olyan szekér, és melyik is az, amit jó lenne célba juttatni.
Györgyi, ez idáig utolsó mondata azért nem szerencsés, mert szegény absztraktot kabátlopási ügybe keveri. Nem gondolnám ugyanis, hogy az absztrakt hazug projekció lenne, a festészetnek ezen a területén nagyszerű dolgokat szoktak némelyek elkövetni. Csak hogy közeli, de nagyon különböző példákat említsek, mint Gyarmathy Tihamér, vagy Martin Ferenc.
Még a disputa elején felmerült a kérdés, hogy kinek van igaza. Úgy vélem az egyének igazsága a valósághoz képest szükségszerűen csak részigazság lehet, ezért kár is eldönteni, elég felmutatni a véleményeket (miként Attila is írja), hogy másokat is inspiráljon a maguk igazának kialakításában. Szerencsés esetben, de ehhez közös akarat is szükséges, a tézis + antitézis = szintézis képlet alkalmazásával, akár kollektív igazság is létrejöhet. Bár arra sincs garancia, hogy az ilyen igazság egybevágna a valósággal. Rossz hír még, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, mert a gyakorlatban a nagyobb meggyőző erővel rendelkezők igazsága szokott érvényre jutni, függetlenül a mondókájuk igazságtartalmától. Így hát a tévutakat, megint csak nem lehet megspórolni, de vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy poklainkat lehet, hogy egyenként, de nem egyedül járjuk végig.
Az igazság! A matematikusok egy egyenletet keresnek, amivel leírható a világmindenségünk, a nagy Miért és/vagy éppen Isten. Erről szól az életünk, ha jobban belegondolunk. Keresünk valamit, van aki nincs ezzel tisztában és van, aki igen. Amikor összefüggésekről írtam, azokra gondoltam, akik tudják, hogy keresnek valamit, látnak az egyes események között összefüggést, megértik ezeket. Kevesekben van meg a képesség erre, akikben meg van, azoknak viszont kötelességük megosztani ezeket másokkal. Ez nem jelenti azt, hogy jól látják ezeket az összefüggéseket, de ha ketten már közel azonosan látják, akkor hirtelen megnő az esély rá, hogy az a valóság. Én ezt nevezném kollektív igazságnak, egyének hasonló következtetéseit. Mint mikor két tudós összeül és megvitatják az elméleteiket és összerakják amijük van, de a végén csak egy közös nevező lesz, ez pedig a fejlődés alapja.
Györgyi írja, hogy züllött a társadalom, valahol egyet kell értenem vele, de én úgy szoktam fogalmazni, hogy a valódi értékek és a spiritualitás tűnt el belőle, ami miatt érezhetjük egy haldokló világnak világunkat. Beraktam egy videót, ez az egyik magyarázata lehet ennek a züllésnek. Az óriási számú választási lehetőség és az elégedetlenség miután választottunk, hogy lehetett volna jobban is választani, ezek valahogy eldeformálták a emberek értékrendjét, de már az egyszerű kapcsolati szinten is. Valamilyen változásnak jönnie kell mert a technikai fejlődés régen lehagyta az emberek lelki fejlődését, ami még önmagában nem lenne baj, de nem tudunk mit kezdeni azzal, amink van.
az absztrakt említése arról igyekezett szólni (de ezek szerint nem tisztán érthetően ), hogy egy irányt pusztán azért feladni, mert nem közönségízlésnek felel meg, nem feltétlen jelenti egy új, nem lélekből táplálkozó úton való elindulás helyességét...szóval semmi kabátlopási projekt
Jó ez a beidézett videó, bár a válaszaikat tekintve helyenként naivak, idealisták.
A nagy kérdésről annyit, szerintem is 42.
Ami a züllést illeti, úgy tűnik nem jött be a háromezer éves példám, mondok egy közelebbit. Gondolom az azték papok is az erkölcsök szörnyű romlásaként élték meg, amikor le kellett szokniuk az emberevésről, de ha egy kis távolságból nézzük, talán nem is olyan nagy kár (mondjuk a könyveik elégetését én is sajnálom). A lényeg az, hogy értékek, amíg ember koptatja a bolygót mindig teremtődnek, és pusztulnak is, vagy csak visszaszorulnak, de a mérleg összességében pozitív, mert különben még mindig a barlangot festenénk. Tehát általános züllésről kár beszélni. A kérdés inkább az, hogy mi azaz érték, amit fontos, és lehet a jelenből megőrizni, na és hogyan?
Én, hogy 3000 éve mi volt azt nem tudom mert nem voltam ott. Az akkori viszonyokat, hogy mihez képest nőtt a bűnözés meg végképp nem láthatom. Én mindig arról az időszakról tudok csak beszélni, amit megéltem, az ezen belüli változásokat nézem, megpróbálom kívülről és nem érzelmi alapon (néha nem sikerül), tárgyilagosan.
Ladis, neked nem kellett 7.5 millió év sem, nem semmi teljesítmény!
Jó ezt a bejegyzést olvasni.... ahogy Gábortól elindult a téma.... és az utolsó videóbejegyzés számomra egy keretet ad a dolognak. Mivel én személyesen is ismerem Gábort tudom ez a film, könyv az egyik kedvence. Így új tagként most még kicsit kívülállóként ez egy szép keretes szerkezetű beszélgetés nekem...
Akkor most itt befejezett a dolog? Mármint a beszélgetés.... Mert keretben a képhez festegetni már nem olyan jó, festékes lehet a drága keret.
Igaz nem muszáj beleszegezni, nézegetni kell, hogy illik-e hozzá, jó-e a színe stb.
Igen.... azon már sokat gondolkoztam, hogy milyen sok módon lehet keretet adni egy képnek, illetve egy beszélgetésnek.
A képet lehet paszpartuba tenni, a keret lehet keskeny, vékony, direkt antikolt, kopottas, láttam már szőrös keretet is, illetve van aki gyakran a keretre is ráfest 8én is megtettem már), mivel ezzel is akar valamit mondani. Azt hiszem mi most a keretre is festegetünk...é s biztos van valami jelentősége.... de ezen még gondolkodom egy kicsit, hogy mi az
A beszélgetésre is ez vonatkozik... sokféle kerete lehet....
Én meg egyszer beszélgettem egy öreg festőbácsival a budai várban, ott volt műterme (kiállítva sok kép, utcáról nyílik, bácsi mindig ottvan ...stb ) szóval beszélgettünk, többször... és aztán bevitt az udvarba, és megnézhettem KETTŐT (két képet) Az egyik a kettő közül, az volt, amire mindig "ráfestett" (az utóbbi X éveben (10?- 20?), mikor "megunta" (így fogalmazott). Amíg még lehetett, visszakaparta, de ha már beszáradt, akkor azt mondta, hogy "hm" van egy jó alap legalább ill (nem kell legalább alapozni) (10 éve már csak arra dolgozott)
De az igazi ... "csoda" a keretezett képe volt
Tehát egy keretezett üres vásznak kell elképzelni, amire...
(a többi titok
Szerkesztette: nordwick - 2013-01-13 15:57
Az öreg festő munkamódszeréhez hasonló egy kicsit az enyém is. A sok kép hiányzik a képből, de mindig van egy, amin szöszmötölök idétlen idők óta, és egy másik, amin már ott vár a következő kép, csak épp még nincs ráfestve.
Nem ér ám titkolózni!
A témán belüli újabb téma: kép és annak objektív megítélése.
Először is, én úgy gondolom, hogy minden festmény esetén LÉTEZIK annak objektív megítélése.
Az más kérdés, hogy nem mindenki képes objektív ítéletre.
1. Mert nem képzett a látása erre.
2. Mert ha az is , nem tudja kifejezni hogy mit is lát.
(A magam részéről nagyon kíváncsi vagyok arra, ki mit gondol erről.)
Bevezetésképp:
"Mit lát egy átlagpolgár?"
Vesztl Miklós (2012.07.11)
Nemrégiben fennakadt a "rostámon" egy jeles absztrakt festőnk mondata amint sajnálattal állapítja meg, hogy " az átlagpolgár nem érti meg az elvontabb képi megfogalmazások üzenetét".
Sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem csak azok, hanem igen sok festészettel ( kacérkodó) foglalkozó "kolléga" sem. De nem csupán az absztrakcióra néznek idegenül, hanem sokszor a giccses sablonokat sem tudják megkülönböztetni az igazi értékektől. Azt hiszik az a legnagyobb értékmérő, minél hibátlanabb egy kép. Pedig nem az a tökéletes ami hibátlan, hanem ami IGAZ, mert a saját belső átélés hitelesíti. A sajátos egyedi látásmód.Plusz némileg megbízható alapok. Tehát annál jobb egy kép, minél nagyobb az igazságtartalma Tartalom és forma, így tartoznak össze. Lehet egy nagyszerű gondoltot is silányan, lapos megjelenítéssel hazavágni, és ugyanakkor egy látszólag jelentéktelen téma is hihetetlenül érdekfeszítő és megrázó lehet, avatott, ihletett kéz előadásában. (Gondoljunk csak Van Gogh napraforgóira) Ez a dolog, vagy értékképzés egyébként stílusoktól független. Egy hiperrealista stílusu alkotó is teremthet saját világot, vagy közvetíthet egyedi mondanivalót. Ugyanakkor olyan festő is lehet igen maradandó( most nem a sikerest értem ezen) aki mondjuk a rajztudással kissé hadilábon áll, de mégis a személyiségéből fakadó látásmódjával igaz emberi értékeket képes közvetíteni festészetével. Az ilyen alkotó az úgynevezett őstehetség egyik fajtája. azért ebből elég kevés van.
Az értő látás, az értő (zenei)hallás, vagy az (irodalmi) szövegértő olvasás készsége nem kezdetektől adott egy embernek, hanem fejlesztehető és fejlesztendő. Dolgozni kell rajta.Művészettörténetet olvasni, meg ilyesmik. Az nem igaz, hogy minden csak ízlés kérdése. Ez csak kibúvó. annyit tesz:" nem akarom magam megerőltetni azzal, hogy végiggondoljam: Mit, miért, hogyan?" Kényelmesebb ellavírozni a jól bevált klisék kellemesen megnyugtató világában."
Egy másik fórumon ismerkedtem meg Wesztl Miklóssal, és mindig nagyra becsültem képei őszintesége és hitelessége miatt. "...nem az a tökéletes, ami hibátlan, hanem, ami IGAZ " - idézi Tibor a szavait, és ebben én is tökéletesen egyetértek Miklóssal. Korábban több festőportálon is megfordultam, és időnként súlyos vitákba keveredtem olyan önjelölt művészekkel, akiknek egyetlen érvük, kibúvójuk volt minden érvelés ellen: az egyéni ízlés sérthetetlensége, a mindent (jót, silányat) egyaránt piedesztálra emelő TOLERANCIA. Legyünk csak belátóak, hiszen ízlések és pofonok ..., szólt a régi nóta. Arról, hogy az ízlés fejleszthető, és hogy egy alkotó embernek kötelessége is pallérozni a saját ízlését, vitapartnereim hallani sem akartak. A Miklós által is említett megbízható alapokkal (például elfogadható rajztudás) úgyszintén hiába jöttem elő, mert újra jött a sablonos válasz: mindenki a maga ízlése szerint rajzol és fest. Erre megkérdeztem: a hegedűművésztől ugye elvárják, hogy ismerje és mesteri fokon kezelje a hangszerét, vagy a balettművész esetében ugye természetesnek veszik a magas fokú tánctudást, és a költőtől is elvárható ugye, hogy a hexametert meg tudja különböztetni a magyaros nyolcastól? Miért lenne ez másképp a képzőművészetben? Na itt rendszerint félbeszakadt a vita.
Lényegében egyet kell értenem Miklós gondolataival. Kevesen jutnak túl a dekorativitás valamilyen szintjén, és kevesen jutnak túl a ránézek, tetszik , nem tetszik, oszt kész, jól megmondom hozzáálláson. Elvárható lenne, legalábbis attól mindenképp, aki ilyesmivel foglalkozik, hogy művelje magát. A különbségek persze így is nagyok maradnak, mert nem ugyanonnan indulunk, és van aki bringával megy.
A festészet tartalmi, értékelvű megközelítése, meg főként üdvös lenne, alkotó és befogadó felől egyaránt. De hogyan rakjon bele tartalmat, akinek olyanja sincs? Na, és hogyan vegye ki belőle, aki még sose látott olyant? Ahhoz hogy kisüssünk valamit sütnivalóra is szükség van, és még úgy sem biztos hogy finom lesz. Így hát marad a sok fű, meg fa, hogy a macsekokat, és egyéb házi kedvenceket ne is említsem.
Az értékelő értékelése.
Iskolai keretek között viszonylag világos, hogy valaki tud vagy nem. Normái vannak. Nem kapsz bizonyítványt ha nem, és nem tölthetsz be ehhez a bizonyítványhoz kötött állást.
A szituáció olyan most, mintha odaállna egy ember egy műtőasztalhoz, és elkezdene szívműtétet végezni, mondjuk 8 általánossal, és ez sem őt, sem a többi orvost, sem a beteget nem zavarná.
" Volt egy módszere, amire talán az a kifejezés helyes, hogy induktív. Deduktívnak tartom mondjuk azt, hogy valaki odajön és azt mondja a rajzra pillantva, hogy a két láb közti távolság aránya nem olyan, hanem amolyan. Aki tehát azonnal megmondja, hogy mi a hiba, attól sokat nem lehet tanulni. Balás viszont azt mondta, hogy " Laci, fölállsz és majd szólsz, ha észrevetted, mi a hiba ". És előfordult, hogy órákon át álltam ott mire rájöttem a hibára, amit ő felfedezni vélt. Mert hiába láttam meg egy másikat, azzal ő nem volt elégedett, mert nem a legfontosabb hibát találtam meg. Az a lényeg, hogy aki észreveszi mi a hiba, az ki is tudja javítani.
Balás azt tanította meg, hogy az az igazán nagy dolog, ha megtalálod és kijavítod a saját hibádat. "
/Gyémánt László 1935- / "
(Rumi Olivér: "Idézetek kezdőknek és haladóknak..." 2010.December 15 (részlet) )
" Sokszor hallottam mondani, mily nehéz ennek vagy annak a kivitele. Magamban mosolyogtam. Nekem csak játék, kellemes játék, telve káprázatokkal. Olyan feladatba soha nem vágtam, mely erőltetett kivitellel lett volna megoldható. Akarva kierőszakolni, megcsinálni jó művet nem lehet."
/ Gulácsy Lajos 1882-1932 /"
(2010 .02.24 Rumi Olivér)
(Ezt a fórumtémát eredetileg is teljesen kötetlennek gondoltam... még a többinél is kötetlenebbnek ... a szempont annyi csak, hogy valamelyik alkotótársunk valamin elgondolkodott, ami talán fontos lehet másnak is.)
Bejelentkezés
Hozzászólások
Egy művészben ott kell lenni a képességnek, hogy a világot tágabb összefüggéseiben lássa, olyan összefüggéseket vegyen észre, amit csak kevesen. Viszont ha már látja ezeket, akkor éreznie kell valamiféle felelősséget, hogy amit lát, azt megossza legalább, elmagyarázzon dolgokat, nem feltétlenül a művein keresztül, személyes beszélgetésekben, fórumokon...stb...
