K. Alajos, a vidékre kihelyezett pap, valamiért nagyon
megszerette Kántort.
Igaz, hogy Kántor sántított, de annyi baj legyen! A lényeg, hogy mindig
lehetett rá számítani.
Ha K. Alajos berúgot kicsit megszédült a misebortól, Kántor fejezte be
helyette a szertartást.
Ha másnapos volt rosszul érezte magát, Kántor helyettesítette a
temetéseken, esküvőkön, és minden fontos eseményen.
Kántor igazán értelmes volt. Mindent tudott a hivatali kötelezettségekről, és
könyv nélkül énekelt el minden zsoltárt.
Kötelességtudata az egekig ért, és belehalt volna, ha hibázik, vagy cserben
hagyja K. Alajost.
A kis hitközösség is nagyon meg volt vele elégedve.
- Olyan gyönyörű hangja van! - mondogatta mindig özv. Alpárné Eutanázia az öregasszonyok nevében.
- Olyan szorgalmas! - mondogatta állandóan Zokonvevő Triszmikán az öregemberek képviseletében.
Ám egy napon furcsa esemény történt.
Pont a falu polgármesterének gyönyörű szép leánya igyekezett férjhez menni az
egyik helyi kommunális munkáshoz.
Azért az egyikhez, mert a falu három kukása közül már kettővel házasságot
kötött, de azok az örök életre szóló frigyek nem tartottak két hétnél
tovább.
Nem volt az igazi egyik sem. Vagy a kukásautó mellé öntötték a szemetet
véletlenül, vagy nem vitték el időben a kihelyezett ganét. És ez a
menyasszonyt roppant módon zavarta, hiszen köztudottan lelkes természetvédő
volt.
De a mostani házasság másnak ígérkezett, mint az eddigiek.
Az új férjjelölt precíz volt, pontos, pedáns. Az igaz, hogy minden áldott nap
merev részegre itta magát, de az üres üvegeket mindig az arra kijelölt
kommunális hulladéklerakó mellé hajigálta, és csak minden második nap verte meg
a menyasszonyjelöltet.
Az ifjú pár tehát egymásra talált, és eljött az esküvő napja.
És ez a nap pecsételte meg a kis falu vallási életét.
A násznép izgatottan nézte, ahogy bevonul az ifjú pár az oltár elé, és
tojásbrikettel dobálták meg őket, hogy bővelkedjenek a gyermekáldásban.
(Arrafelé nem flancoltak holmi rizzsel.)
Az oltárnál már várta őket a papot helyettesítő Kántor, mert a pap még kicsit (másnapos
volt) betegeskedett. Kezdetét vette a ceremónia:
Gyönyörű szertartás volt, és már majdnem kimondatott a várva várt igen a házasodni kívánó pár szájából,
amikor Kántor megvonaglott...
Elterült az oltár előtt, és szája szélén fehér hab torlódott kíváncsian a
külvilágba.
Egész testében reszketett, és furcsa, vakkantás szerű hangok hagyták el a
száját.
A polgármester, vagyis az örömapa azonnal rájött a megoldásra.
- Megszállta a gonosz! Szentelt vizet ide! - rikoltotta.
A nép egy emberként ugrott a szenteltvíztartóhoz, és kalapjaikat,
rumosflaskáikat megmerítve rohantak a vergődő Kántorhoz, és jó bőven
meglocsolták.
Kántor, mint egy vadállat ugrott el a locsolók útjából, hogy valahogyan
kikerülje a szenteltvizet. Száját már sűrű borotvakrémként takarta a fehér hab.
- Nem bírja a szenteltvizet! Ez a gonosz jele! - kiáltotta a polgármester rémülten. - Így volt a filmben is! Majd a feje is biztosan kitekeredik, meg zőődet fog hányni!
Ekkor a falu állatorvosa lépett elő a nagy tömegből, angyali nyugalommal arcán.
Kezében orvosi táskája, amit mindig magával hordott.
- Félre innen emberek! Nem démon szállta meg a mi kedves, szeretett Kántorunkat! Figyeljetek!
Az állatorvos egy fúvócsövet bányászott elő a táskájából, és egy kis mérgezett
tüskét tett bele. Megcélozta Kántort, és tüzelt.
A méreg célba ért. Kántor a habzó szájával együtt terült el a földön, és
néhányat rúgva görcsösen a levegőbe, lassan elhagyta az árnyékvilágot.
- Nem démon volt emberek. Egyszerűen megveszett. Azért félt a víztől is. Kutyáknál előfordul az ilyesmi. - közölte a megrökönyödött násznéppel az állatorvos.
Így csapott át egyik pillanatról a másikra az esküvő temetéssé.
Megsiratta mindenki a drága Kántort. Szívükhöz nőtt a sok hosszú év alatt.
Senki sem felejti el, hány gyermeket keresztelt meg, hány házasságra adta az
áldást, hány halottat búcsúztatott el.
K. Alajos volt csak bosszús egy kicsit. Most rá hárult minden, ami eddig is az
ő dolga lett volna.
Nem is bírta sokáig.
Pár nap múlva felkereste a sintértelepet, hogy új Kántort keressen a sok kóbor kutya
között.
De olyat, mint Kántor volt, soha nem talált többé. Csak egy Morzsit, egy Fifit, és egy identitás zavarban szenvedő Cirmit tudott beszerezni.
Tanulsága az esetnek nincs.
Vagy talán mégis?
Mert egy nyájnak szüksége van pásztorra. Ha nincsen pásztor, a nyáj széthullik, elkóborol.
Az viszont, hogy a pásztor esetünkben juhász volt, ráadásul Német, nem elhanyagolható tényező.
A lényeghez tartozik még az örök érvényű igazság is:
Ember embernek farkasa. Jelen történetben farkaskutyája.
Ez esetben az igazság így hangzik:
Ember farkaskutyának embere. Vagy Farkaskutyának ember vaddisznója... őőőőő.... Franc se tudja...
Bejelentkezés
Hozzászólások
Már ha van...