Jöl látod, Kamilla, remek érzés felszabadultan festeni, de később - ha lehiggadt az ember - a tudatos örületet keresi.

De jó lehet, így önfeledten "dúlni"!!! Néha, a "most már elegem van" , néha pedig egy "most mindegy, csak had kenjem" állapot kell hozzá. Ez a kétféle "szabadságfok" csodákra képes.

Köszönöm, Fruzsina, igazán kedves tőled.

Csak ezért léptem be, hogy ideírjam, nagyon-nagyon tetszik!

Nagyon köszönöm Tibor ezt a hozzászólást. Félelmetes az empátiád, vagy (és) a festői tapasztalatod, az emberismereted.
Ha már megtiszteltél ezel a hozzászólással, úgy gondolom, elmondhatom, mi jár mostanában a fejemben. A sok önarckép egyszerűen annak köszönhető - azonkívül, hogy valóban a szembenézés legjobb eszköze -, hogy nagyon szeretem a portrérajzot, az emberi arc számomra valóságos kincsesbánya. És a fejem, ugye, mindig kéznél van :-)
A rajzolás mindig is központi szerepet fog betölteni alkotói munkámban, de szinte megszállottan kutattam, merre mehetnék a festészetben, melyik az a technika, műfaj, stílusirány, amelyet a magaménak érezhetek. Ennek a tépelődésnek a következménye ez a mostani kép, és a teljes szétesés. (Zárójelben egy rövid megjegyzés: szorgalmasan próbálkoztam az akvarellel is, amelynek bensőséges világát, finomságait közelállónak érzem magamhoz, ám a tájfestés, bocsánat, de mélységesen untat. Ez az irány zsákutca számomra).
Talán a Bohócok című kép megfestésekor éreztem olyan jól magam utoljára, mint ennél a mostani, gyermekien őszinte képnél. Most már nem kétséges, ebbe a szélirányba kell beállítanom a vitorlámat.
Ja, és hódolat Piliszkynek a zseniálisan találó helyzetmegjelölésért.

Nekem is tetszik nagyon, nézegetem egy ideje, de nordwick megelőzött az elemzéssel, ugyan azt gondolom.

Rendkívüli kép. Most beszélgetünk az absztraktról, és szégyellni kezdtem magam hogy az absztrakt leges legfontosabb részét nem emeltem ki ott a fórumtémában kellő hangsúllyal.
Ez a kép ŐSZINTE.
Ha valaki végignézi a galériád, képeid, láthatja, hogy sok sok önarcképed van, és ez semmi mást nem jelez, mint azt a rendkívüli helyzetet, mikor az ember magára szeretne találni, szembenézni magával, útjára találni.
Szenvedélyesen, hittel, kérlelhetetlenül. Akár a teljes szétesést is felvállalva.
Itt most én egy önarcképet látok, (szinte teljesen szinkronban az utolsó önarckép cíművel)...
Micsoda formai zűrzavar, "vegyes technika" kavalkád.
Ennek az festői-emberi állapotnak, helyzetnek neve nincsen... Pilinszky "A mélypont ünnepélyének" hívja.