Azért, mert így van.
Az egész kép nézőpontja, alapállása fikció, elképzelt.
A szereplők is... valójában én emlékezem.
Igy: kiosztom a szerepeket, a kislány én vagyok, a zenészek pedig azt képviselik, amire szívesem emlékszem mint örökségem.
A szituáció pedig maga az öröklés folyamata...
Örökölni, azt hiszem, csak ilyen nagyon nagytudású, elmélyült, szeretős emberektől lehet. Az öreg jazzzenészek ilyenek, talán azért gondoltam hogy e festménybeli szerepet rájuk osztom.

Szerepe van még a fényiránynak.
Egy beeső, beáradó fénnyaláb az ami kereszetülhalad a képen. Belesik a zene (a zenészbácsik), és bele esik a kislány az útjába.
A fény elvégzi szerepét (sokminden egyéb munkája mellett) : az örökség átvitelét.

Olyan érzésem van, mintha a kislány nem is lenne ott, csak emlékezik. Nem tudom miért? Szép.

nagyszerű kép

A zene szeretete öröklődik, főleg, ha a gyermek személyesen is részese lehet a látványnak és a hangulatnak. Nagyon szép kép, fantasztikusan ábrázoltad, csodálatosak a fények, de a kép hangulata is nagyon érezhető!